– Biciklis futárként dolgozik, de szépirodalmat ír és karikatúrákat rajzol. Mi lenne a helyes sorrend? Hogyan kapcsolódnak egymáshoz ezek a tevékenységek a mindennapjaiban?

– Mivel a karikatúrákból és írásból nem látom, hogyan lehetne megélni, ezért futárként dolgozom. Stresszes munka ez is, de amikor lejár a műszak, le tudom tenni, és nekem ilyen munkára volt szükségem. Régebben az Új Magyar Szó, majd a Maszol.ro tudósítója voltam, és az újságírást nem tudtam letenni. Hosszú távon nem tett jót, hogy nem tudtam elhatárolódni a mindennapi gyűrődéstől, de most a műszak után van időm rajzolni és írni. Úgy is mondhatnám, hogy ez az a munka, ami lehetőséget ad nekem az alkotásra.

– Mikor és mit kezdett írni?

– Mindig is nagyon szerettem írni. Hatodikos voltam, amikor a tévében sorozatként ment valamelyik Verne-regény megfilmesített változata. Az egész osztály nézte a sorozatot, és elkapott minket egy flow, hogy regényt kell írnunk. Neki is láttunk, de aztán csak én folytattam még egy darabig. Persze én sem fejeztem be, csak odáig jutottam el, hogy a kalózok megtámadják a hajót, de a kaszabolás után nem tudtam folytatni a cselekményt. Szóval akkoriban kezdtem írogatni. Kis, együgyű történeteket írtam, de aztán bejutottam a művészeti iskolába, és a rajzolás félbeszakította az írást. Később lírával is próbálkoztam, novellákat, elbeszéléseket írtam. Próbáltam „vicceskedni” is, az írásaim megjelentek a Tromf és a Borúra Derű vicclapokban. Honoráriumot nem nagyon kaptam, de láttam a nevem nyomtatásban, és az nekem majdnem elég volt. Mindig is volt egy kis grafomániám, de később az újságírás segített abban, hogy összeszedjem a gondolatokat, és ne kalandozzak el. Az Új Magyar Szónál két karikatúrarovatot is megörököltem Keller Emese grafikustól, így egy ideig párhuzamosan tudósítottam és rajzoltam.

– Került alkotói krízisbe ez idő alatt? 

– Ez mindennapos volt, mert a tudósításon kívül még naponta kétszer kellett viccesnek lennem. Fogalmam sincs, hogy én azt hogyan tudtam éveken át csinálni. Mindennap ki voltam égve, és úgy érzem, csak néha-néha volt egy jó poénom. Nagyjából minden tizenötödik rajzomat tartottam jónak, viszont jó volt a szerkesztőségi hangulat, sok poént inspiráltak a beszélgetéseink.

– Most pedig a Hamm Comic készítője. Még jelennek meg valahol rajzai?
– Igen, szombatonként a Népújságban az Alulnézet rovatban, és a Csíkszereda havilapban is közlöm a karikatúráimat, de nehéz úgy megrajzolni ezeket, hogy közben egyedül van. Viszont úgy látom, hogy a közösségi médiában csütörtökönként megjelenő Hamm Comic mintha kezdene a márka részévé válni, és örülök ennek.

– Viszont biciklis futárként biztosan sok mindent lát, ami inspirálhatja a karikatúrák rajzolásakor…

– Ha én azt mind megrajzolhatnám!... De inkább nem teszem, nem akarok megsérteni senkit sem. Tucatnyi kilométert letekerek egy nap alatt, ott pihenek, ahol tudok, és ott iszom meg a kávémat, ahol lehetőségem van rá. Közben zajlik az élet, és én vagy nagyon figyelem, hogy mi történik körülöttem, vagy épp a telefonomon szerkesztem az írásaim.

– Egyébként fizikailag mennyire megterhelő biciklis futárnak lenni?

– Nem azért megterhelő, mert olyan sok kilométert kellene menni, vagy mert nehéz lenne tekerni, mivel most elektromos bicikliket használunk. Viszont rengeteg emeletet megmászunk egy nap alatt. Ha csak a mai napomra gondolok – és ma többnyire irodákba vittem ki rendeléseket –, akkor legalább tizenöt-húsz emelet kijön. Nagyon szeretem azokat a klienseket, akik a földszinten laknak.

– De gondolom, nem véletlenül választotta épp ezt a munkát, és korábban is biciklizett…

– Igen, korábban rengeteget bicikliztem, próbálgattam a downhill kerékpározást is, de rájöttem, hogy ahhoz túl magas vagyok, és túl könnyen át tudok esni a kormány fölött.

– Visszatérve az írásra: mikor, hogyan ír, és milyen szerepet tölt be az életében az írás?

– Drive-ra mentem az írásaimat, így bárhonnan, bármilyen eszközről elérem őket. Állandó frászom, hogy elúszik a merevlemez, és odavesznek az írásaim, de így ez nem jelent problémát. Általában két-három szöveget írok párhuzamosan, kora reggel szoktam. Aztán délután, munka közben szerkesztem, újraírom a szövegeket, sokszor olyankor is fogalmazok, amikor épp arra kellene figyelnem, hogy ne öntsem ki a kaját, és ilyenkor egyenesen közveszélyes helyzeteket produkálok. És hogy miért alkot az ember? Szerintem azért, hogy megmutassa, mit tud önmagából létrehozni, és hogy mindez túlmutasson azon, amit másoktól meg lehet tanulni. Nyilván nem a semmiből jönnek létre a művek, de minden alkotó kitárulkozik egy kicsit, és meg is villogtatja képességeit. Talán az egómat etetem az írással. Szeretem az elismerést, és ha őszinte akarok lenni, azért írok, hogy szerepeljen a nevem valahol, és hát a honorárium sem egy utolsó szempont. Büszke vagyok arra, ha nívós folyóiratok fogadják az írásaimat. Van elképzelésem arról, hogy milyen a jó írás, és megpróbálom azt megvalósítani. Olyan novellákat próbálok írni, amelyeket én szerettem volna elolvasni valakitől, de nem találtam meg, így inkább megírom én, és megpróbálom a lehető legjobbat kihozni belőle. Jólesik a visszajelzés, a siker­élmény, de azt nem tudom, hogy valóban sikerült-e értéket létrehozni. Kissé lámpalázas típus vagyok, ezért a hétköznapokban többnyire futárként elbújok, de íróként jólesik, amikor megjelenik egy novellám.

– A Székelyföld idén Szabó Gyula-emlékdíjjal ismerte el írásait. A díjat olyan szerzőknek ítélik oda, akiknek a munkája ígéretes, de még nincs önálló kötetük. Tervez kötetet megjelentetni?

– Nemrég kaptam egy atyai jótanácsot, hogy várjak még egy kicsit. Ha másért nem is, akkor azért, hogy legyen, miből meríteni. Tervben van, el is kezdtem válogatni az írásaimat, de folyton jobbak készülnek, így a válogatásból folyton dobok ki régieket, és teszek be újakat, ráadásul van egy félig megírt regényem, azzal is haladni próbálok. Szeretnék majd egy kötetet, mert szerintem egy írásnak a végső nyughelye könyvben van. Az olyan, mint amikor bekeretezel egy képet.