Három női alapító, három férfi résztvevő, egy alkalmi látogató és az augusztusban is repkedő cserebogarak. A nyár elejétől rendszeresek a találkozások, kivéve az esős napokon. Eleinte még csak eszmefuttatásokról, a hétköznapok problémáinak megbeszéléséről, ventilálásáról és sok-sok kacagásról szóltak az alkalmak.
Idővel már egy-két süti, üdítő és mértékkel némi szívgyógyszer is akadt. Közben folyamatosan jelentkeztek az új tagok. A sütemények nagymestere belépőként úgynevezett cándrát, azaz süteményszéleket hozott, az újabb jelentkező egy tál pánkóval érkezett, de a másodikért is haza kellett mennie.
Egyik este immár a legújabb tag harapnivaló helyett krepp-papírral érkezett. Eladósorba került a lánya, s mint minden rendes lakodalmat megelőzően, a szülői ház kapujához a vőlegény barátai az esküvő előtti héten zöld ágat állítanak. Az örömanya azokra készít rózsákat a krepp-papírból. Egy lelkes jelentkező vállalta, hogy az ágdíszítésig segítenek elkészíteni a rózsákat. A sors iróniája, hogy a vállalkozó időközben rádöbbent, ő mégsem ért a rózsák készítéséhez, gyorsan leosztotta a feladatot. Így néhányan rózsát hajtogattak, ő maga a szalagvágást és kötözést végezte. A korábban említett trécselő találkozásokból valahogy így lett vállalkozás. S mivel a segítők száma annyira megsokasodott, a sokcsillagos szálloda konferenciaterme, azaz a pletykapad kicsinek bizonyult. Így történt, hogy az egyik férfi megkopott, de még használható irodai széket hozott magával. Innentől ő lett az igazgató, aki egyik társát és engem – aki eleinte csak az úgynevezett condica aláírására jelentem meg – irányított a rózsák megkötözéséhez szükséges drót darabokra vágásában. 

Az említett repkedő cserebogarak azok a fiatal legények és leányok, akik esteledés előtt elbicikliznek a második és harmadik faluig, visszafelé pedig a vállalkozás hangulatát szippantják magukba. Az egy-két órás tevékenység nosztalgiától, viccektől, élcelődésektől, csipkelődésektől és kacagásoktól hangos. Valahogy így néz ki modern korunk egyik kalákája. Hidegülő, ridegülő világunkban fiatalként nagyszerű élmény az ilyen és ehhez hasonló alkalmaknak részese lenni, a régebb óta fiataloknak szerintem már csak a nosztalgia kedvéért is megéri tűrni, azaz hajtogatni, miközben az említett cserebogarak jó példát látnak a kalákára, az együttműködésre. 
Itt jut eszembe a tíz-tizenkét évvel ezelőtti történet. Az akkor öt-hat éves legényke az egyedül üldögélő idős szomszéd nénit, illetve az utca másik végén üldögélő néniket látva azt mondta: „Miért ülsz itt egyedül? Miért nem mész kinnebb, ott is van egy vénasszonycsalád?!” 
Az összefogás, a közösségben, a közösséggel végzett munka, a kaláka, az egymás segítése még nem a veszett fejsze esete. Kérdés, hogy képesek vagyunk-e, akarunk-e kevés erőfeszítést, lemondást hozni, és odamenni a „vén­asszonycsaládhoz”, vagy inkább egyedül üldögélünk.