Csiszer András Csíkszentkirály szülöttje, szülőfalujában nevelkedett, később itt alapított családot. Mint mondta, a véletlen is szerepet játszott abban, hogy fafaragó lett.

– A faipari iskolában – ma Venczel József Szakközépiskola – két sorban álltunk: az egyik sorban az asztalosnak, a másik sorban a fafaragónak készülő diákok. Valahol a közön álltam, aztán végül gondoltam egyet, és a fafaragást választottam – elevenítette fel a kezdeteket az ötvenes éveiben járó férfi.

– Az iskolában volt egy nagyon jó barátom, akinek az édesapja fafaragó volt, sokat jártam hozzájuk Csomortánba, ott tanultam meg a mesterség további fortélyait. A népművészet közelebb állt hozzám, szép a stílfaragás is, de felénk nem annyira népszerű. A tanulmányok befejezése után egyedül kezdtem faragni, vagy időnként a szomszéddal, György Gábor bácsival – tette hozzá.

Sétapálcától a székelykapuig

Első próbálkozása a sétapálcák készítése volt, valamint falvédő léceket faragott ki, aztán karnisokat készített. Később fejlesztette magát, Magyarországról, Hatvanból jött a felkérés a kilencvenes évek elején, hogy készítsen székelykaput.

– Előtte készítettem egyet a saját bejáratomhoz, de nem talált az infrastruktúra miatt, így ez jelenleg a csíkszentkirályi plébánia mellett látható. Később készült a Balaton környékére és a hazai porták elé is – mondta a fafaragó.

Az évek alatt harmincnál is több székelykaput készített. Elmondása szerint mindegyik darabnak megvan a jelentése, ami a motívumokból olvasható ki. A székelykapu alsó részén az életfa volt, a felső részéből ki lehetett olvasni, hogy abban a házban hány fiú és hány leány él. Számos dolgot meg lehetett tudni a családról, még mielőtt bárki belépett volna a házba.

– Napjainkban ez már aligha mondható el. Akkoriban a minták gazdagsága meghatározta, hogy nemesember vagy szegény ember lakta-e a házat. A régiek közül mindenki kifaragta a saját kapuját, néha kalákában segítettek egymásnak, de jórészt ki-ki megfaragta a magáét. A kilencvenes évek után divat lett a giccs, mindenki faragott összevissza, a motívumok jelentésével kevésbé foglalkoztak. Most szerencsére ismét jelentőséggel bírnak, és azok a székelykapuk kerülnek leltárba, amelyeket hagyományos motívumok díszítenek
– hívta fel a figyelmet Csiszer András.

A fafaragót leginkább a székelykapu-készítés motiválja, mert az olyan megrendelőt feltételez, aki szereti a szépet. Mint mondta, alapanyagok tekintetében a tölgyfa a legalkalmasabb, de nehéz jó minőségű fát beszerezni – a zsindelyt Székelyvarságról hozza, a fenyő a környéken is megtalálható.

Veszélyben a szakma
 

– Ragaszkodom a hagyományokhoz, mert nem igaz, hogy vasszerkezetre nem lehet szerelni, de a legtöbb kapu, amit készítek, fakeretre van szerelve. Sajnos a mesterség veszélyben van, egyre kevesebb harminc- vagy akár húszéves választaná ezt a szakmát. Ebben a szakmában kell az isteni tehetség, szívvel-lélekkel kell dolgozni, különben nem lehet csinálni – vélekedett.

Véleménye szerint a fiatalokból hiányzik a türelem, hogy elsajátítsák a szakma fortélyait, amihez idő kellene, inkább gyors pénzszerzés reményében elmennek külföldre munkát vállalni. Sőt, a szakmát tanítókból is egyre kevesebb van a környéken.

– Hogyha a generációm meghal, kevesen lesznek, akik folytatni fogják a faragást. Sajnálom, mert ez a székelység egyik kincse, bárki, aki külföldre székelykaput rendel, annak székely vér csörgedezik az ereiben. Valahogy úgy működik ez, hogy nem állítanék kínai kaput, mert nem vagyok kínai – jegyezte meg nevetve.

Elmondta: szeretné, ha lennének iskolák, ahol a gyerekek megismerkedhetnek a szakmával, több lehetőséget kellene adni a fiataloknak. A jelenlegi helyzetből kiindulva hamarosan múzeumi darabszámba fognak menni a székelyapuk.

Hobbi a szenvedély mellett

András gyermekkorában is szépen rajzolt. Miután gyermekei elvégezték a középiskolát, és elmentek egyetemre, a felesége ki akarta dobni a festőkészletet.

– Mondtam neki, ne dobd el, festek én valamit. Első festményem egy hattyús kép volt. Most már öt éve festegetek, többnyire ajándékba. Szinte nem telik el hét vagy hónap úgy, hogy ne kellene ajándékba fessek. Újabban régi szülői házakat festek, de tájképeket és csendéletet is szívesen viszek vászonra. Vannak munkáim az Egyesült Államokban, Franciaországban és nagyon sok Magyarországon is – részletezte.

A festés számára szellemi megnyugvás, és amíg vállalkozóként dolgozott, a festésbe menekült kicsit a hétköznapi rutin elől.

– Mindenkiben rejlik valamilyen tehetség. Amire készséget érez, abban próbálja ki magát, ha másért nem, saját maga megnyugvásáért, minőségi idő eltöltése céljából. Megéri – zárta Csiszer András.