– Honnan ered a madarak iránti érdeklődésed, amiből mára szenvedély lett?

– Nagyjából tízéves lehettem. Forró nyár volt, vakáció, viszonylag kevés programmal, és nagyon szerettem olvasni. Kint, a napon, sültünk meg, így nem nagyon mentem ki a házból. Elkezdtem olvasnivalót keresgélni a könyvespolcon, mikor kezembe került a Madarak kiskönyve, amelyben mindenféle ötletek voltak arra, hogy miként kell madárodút készíteni, megfigyelési naplót vezetni, meghatározni egy bizonyos fajú madarat. Ekkor kezdtem lerajzolni azokat a fajokat, amiket láttam. Itthon volt egy kisebb madárhatározónk, aminek segítségével utánajártam, hogy mik az ismertetőjegyeik a látott fajoknak, és sikerült azonosítani azokat. Ez nagyjából három évig ment így, amíg sikerült beszereznem egy komolyabb madárhatározót, de addig nem jártam ki senkivel madarakat figyelni. Ezután találtunk rá a Milvus csoport nyárádszentmártoni gyermektáborára, ahová két egymás utáni évben is sikerült elmennem. Ott találkoztam Kiss Réka Beá­tával, aki madárgyűrűzőként volt a táborban, és aki később a mentorom lett. Látva bennem a lelkesedést és az érdeklődést, ő hívta fel a figyelmemet arra, hogy minden évben augusztustól novemberig Chitucon gyűrűzőtábort szerveznek, és menjek el én is. Már abban az évben lementem vele egy hetet augusztusban és egyet októberben. Így kezdődött, onnan már nem volt visszaút.

– Hogyan végzed ezt a tevékenységet itthon és a táborokban? Miből áll a madármegfigyelő munka?

– Én inkább csak megfigyelői szinten vagyok jelen, mivel gyűrűzőengedély híján nem tehetem meg, hogy a kertben kiteszek egy hálót és meglesem, hogy mi repült bele. De az önkénteskedés és a monitoringprogramokon kívül nagyon gyakran vagyok madárlesen. Ha valami különleges fajról, ritkaságról jelzik, hogy itt tartózkodik az országban, vagy éppen átvonul rajta, igyekszem mindig utánamenni és megfigyelni. Ilyen esetben az információkat vagy WhatsAppon keresztül, vagy a rombird.ro oldal által tudjuk meg – utóbbira a ritkább fajokról töltenek fel megfigyeléseket. A madarászszlengben van egy olyan fogalom, hogy „tviccselés”. Ez azt jelenti, hogy egy elég nagy utat teszel meg ahhoz, hogy láthass, megfigyelhess egy olyan fajt, amit igazából nem te találtál, hanem valaki más látta és felrakta valamelyik csoportba. S hogyha téged ez érdekel, elmehetsz megpróbálni megkeresni, miközben kavarognak benned az érzések: utazol vonattal vagy autóval, közben izgulsz, hogy ott lesz-e még a madár, vagy más tviccselőkkel is találkozol. Kicsit olyan érzés támad az emberben, mintha kincskereső lenne. Igazából ez a hobbi része, mert ezzel nem járulunk hozzá a madarak jólétéhez. Arra vannak a monitoringprogramok és az adatgyűjtés.

– Lejegyzed a megfigyeléseidet? Ha igen, ezek mekkora számadatokat jelentenek?

– Megvan, hogy hány fajt láttam összesen, és hogy mennyi adatot gyűjtöttem egy adott perióduson belül. Az adatgyűjtés főként egyedekként történik, főként annak van nagy tudományos értéke, hogy egy adott fajnak hány példányát sikerül azonosítanod egy területen. Én eddig 341 fajt azonosítottam, gyűjtöttem össze az országban, és idén nagyjából negyvenezer adatot rögzítettem. Az adatgyűjtés legtöbbször egy applikáción keresztül történik: ha észleltél egy különleges fajt, a telefonod helymeghatározással bejelöli a helyet, ahol láttad, és oda tölti fel a látott fajnak a nevét, amit neked kell meghatározni, mellékelve a látott példányszámot. Ez legtöbbször elég pontos helyadatokat rögzít, legfeljebb 50‑100 méteres eltéréssel. Költési periódusban speciális kódokkal is lehet bővíteni az adatokat, amikkel jelezni lehet, hogy énekel a hím, vagy fészket épít, esetleg anyagot gyűjt ahhoz. Ez az állománymegfigyelés szempontjából fontos. Külföldön még nem volt szerencsém madarászni, de Romániában egyedül Szatmár megyében nem voltam megfigyelésen. A madarászok számára a leggazdagabb megfigyelőhelyek Dobrudzsában vannak, közel a tengerhez és a deltához, így elsősorban arrafelé esik a fókusz. Erdély ilyen szempontból kevésbé gazdag terület, mert a Kárpátok vonulata kifogja a madarakat.

– Eléggé sokat vagy úton, hol tviccselni, hol gyűrűzőtáborban, hol adatokat gyűjteni. Hogyan egyeztethető össze ez az időigényes szenvedély a tanulással?

– Elég nehezen. Sok áldozatot kell hozni. Amikor lemaradok, azt be kell hozni valahogy, de igazából csak egészséges felfogás kell hozzá, hogy ez nem egy random dolog, amit csak néha szeretek csinálni, hanem komolyan foglalkoztat. Ezt szerencsémre a szüleim és a tanáraim is látják, és támogatnak. Sokat segít, hogy megértik és nagyjából átlátják, hogy számomra ebben a tevékenységben mi a lényeg. Bepótolni meg be lehet a lemaradást, csak akarni kell. Az itthoni környezet nyilván könnyebben alkalmazkodott, mert az elejétől benne vannak a szüleim abban, hogy mivel is jár a madarászás. Nyilván nem úgy kezdtem, hogy tizenkét évesen egyedül vonatra ültem éjjel, és leutaztam Konstancára, hanem elmentem biciklizni Zeteváraljára, megnéztem a víztározót, és láttam egy szőlőrigót, ami a legkiemelkedőbb emlékeim egyike. Most az éjjeli vonatozás, a többszöri átszállás és a több kilométeres gyaloglás is természetesnek tűnik, ha egy különleges fajról van szó.