– Hogyan indult a képzőművészettel való kapcsolatod, hogy lettél animátor?

– Első osztálytól tizenkettedikig a csíkszeredai Nagy István Művészeti Szakközépiskolába jártam. A filmkészítéssel hetedikes koromban találkoztunk, mikor románból kellett egy filmet készíteni. Én elég rossz voltam s vagyok románból, örültem, hogy végre valamivel tudom ezt kompenzálni. Akkor próbáltuk ki az osztálytársakkal a videóvágást, és nagyon megtetszett. Mikor egyetemre kellett készülni, tisztázódott, hogy igazából a videóvágást és a rajzot akarom kombinálni, és az animáció az, ami a kettőt ötvözi. Romániában nincs olyan szak, ahol csak animációt tanítanak, ezért tervezőgrafikára mentem a Partiumi Keresztény Egyetemre, de Egerben is voltam két félévet Erasmus- és Makovecz-ösztöndíjjal. Az alapképzés végére már biztos volt, hogy animálásra megyek tovább, így kerültem a Budapesti Metropolitan Egyetemre, a tavalyi vizsgaanimációmat most válogatták be a Kecskeméti Animációs Filmfesztiválra.

– Tapasztalataid szerint mennyire támogatja a magyar vagy épp a román kormány az animációsfilm-projekteket?

– Romániában nem nagyon látom az animációs közösségeket, de ez lehet az én hibám is. Abból fakadóan, hogy nincs olyan egyetem, ami csak erre orientált szakembereket képezne, nincs meg az intézménye, az otthona a rajzfilmgyártásnak, míg Magyarországon ott van a MOME és a METU is, ahol mindkét intézményben van animáció szak. Csíkszeredában most Hátszegi Zsolt tevékenykedik, mondhatni, világszínvonalhoz illően, ott már van egy kis csapat, amely nívós animációkat készít. Ha ezt vesszük, alakulnak már azok a szellemi műhelyek, melyek színvonalas anyagokat hoznak össze, de nincs sok. Ehhez képest Magyarországon több tehetséges alkotó van, mondhatni, telített a piac, de a támogatások – az animáció sokkal költségesebb, mint a film – most kicsit elapadtak, és ez más szakmáknál is jellemző, így sokan külföldi stúdióknak vagy cégeknek dolgoznak.

– A magyar animációsfilm-világnak azért volt egy aranykora. Mit gondolsz, az akkor felállított színvonal ma még észlelhető?

– Nem gondolom azt, hogy ne lennének ma, vagy ne születnének jó filmek, lásd a nemrég megjelent Kojot négy lelke, a Műanyag égbolt vagy a pár éves Ruben Brandt – a gyűjtő című alkotást. Azt viszont látom, hogy az animációs műfaj, főleg az egész estés, az egyik legdrágább. Míg egy egész estés filmet – ami nem sci-fi vagy fantasy történet – elfogadható költségvetésből, egész jó minőségben le lehet forgatni Romániában és Magyarországon, addig az animáció­hoz inkább lelkes emberek kellenek, akiket az itteni anyagi viszonyok miatt sajnos nem fizetnek meg kellőképpen. Ily módon az animációs kultúra fel sem tudja venni a versenyt például az amerikaival, ahol a stúdiók egy film bukását is megengedhetik maguknak. Erre itt nincs esély, nincs akkora közönség. Ha egy magyar stílusú filmet csinálok, azt le lehet fordítani angolra, de nem olyan lesz az értelme, és nem azt az utat fogja bejárni, amit adott esetben egy amerikai.

– Hogyan látod az erdélyi kisebbségi rajzfilmkészítést napjainkban, s mit hozhat a jövő?

– Kicsit ki vannak csatornázva az otthoni alkotók Magyarországra, én is Budapesten élek. Ennek az is az oka, hogy Erdélyben van egy erős régi vágású képzőművészeti mag, ami nagyon zárt. Technikában, megoldásokban, világnézetben már a régmúlt képzőművészetnek az emberei, ezzel persze nincs semmi baj, de úgy érzem, hogy elfogytak a témáik, és új technikákra, egy új generációra van szükség ahhoz, hogy az otthoni művészeti világ újra erőre kapjon. Manapság szerintem a film az, amivel lehet újat mondani, amiben még van kraft. A kortárs képzőművészetnek meg kéne újulnia, mert sajnos, ha ma bemegyek egy kortárs képzőművészeti kiállításra, nincs meg az az érzésem, mint amikor egy huszadik századi képzőművész, például Vaszary János életmű-kiállítását látom. Románia, ha egy kicsit felébred, és észreveszi, hogy mennyi tehetséges ember dolgozik külföldön vagy külföldi projekteken, és egy kis támogatással megpróbálná hazacsábítani őket, sokan lennének, akik hátrahagynák a nagy világhírű stúdiókba való futószalag-bedolgozást, és hazajönnének filmeket, rajzfilmeket készíteni. Eszembe jut az a Hobo-idézet: „Inkább leszek a kutyák királya, mint a királyok kutyája.”

– Szerinted mit kell képviselnie egy animációnak? Jó, ha politikai állást foglal, vagy érzelmileg kell hatnia? Esetleg tartalmaznia kell didaktikus elemeket?

– A művészeti részéről megközelítve az a fontos, hogy az üzenet, amit hordoz, ne öncélúan egy aktuális történésre, cselekvésre épüljön rá, hanem próbáljon valami egyetemes témát feldolgozni. Például, ha készítek egy paródiát a magyar kormányról, ahol a személyek és a történelmi szituációk azonosak a valóságbeliekkel, az lehet jó, de ha ez a korszak elmúlt, a filmnek is annyi. Például Jankovics filmjei jó példák az egyetemes témákra, melyek a mai napig érvényesek tudtak maradni. Nem kell feltétlenül új történeteket kitalálni, vehetünk klasszikusokat, adaptálhatunk, ezeket fel kell dolgozni, merni kell belenyúlni – Jankovics ezt bravúrosan jól csinálta.

– Mik a jövőbeli terveid? Ha jól tudom, tanár szerettél volna lenni, és ez sikerült is.

– Egyik jövőbeli tervem a kortárs alkotókat kicsit összeverbuválni és velük dolgozni animációkon, mert alkotói filmet nehéz egyedül csinálni, és nehéz támogatást is találni hozzá. Haza, Erdélybe és Ausztriába is szeretnék menni, elsősorban tanulni és dolgozni. Mikor elmentem egyetemre, már akkor tanár szerettem volna lenni, ez szerencsére valóra is vált, bár nem egyből az egyetemi évek után akartam, hanem öt-tíz év stúdiós tapasztalat után, de sajnos a piacon való elhelyezkedés nem úgy jött össze, ahogy terveztem. Jelenleg Pesten tanítok, tudom, hogy nem ebből a fizetésből fogok otthon házat építeni, de azt, hogy egész nap céges prezentációs videókat és Instagram-reeleket csináljak, annál sokkal élhetőbbnek és inspirálóbbnak tartom a tanítást.