Valamikor a betűvetés, az olvasás ritka kevesek kiváltsága volt. Majd eljött az idő, amikor a tanulás és a könyvek váltak a szegénységből, nyomorból, tudatlanságból való kiemelkedés letéteményesévé. Hogy aztán háborúk, izmusok, rendszerek és azok váltásai befolyásolják a könyvekhez való viszonyulásunkat. Születtek az adott korszaknak megfelelő irományok, és bezúzattak a rendszernek nem tetszők. Ma már mindent megtalálunk a könyvtárak és könyvesboltok polcain, mi (az olvasói) szemnek ingere. Az olvasás szabad és elérhető mindenki számára. Ám a fene nagy szabadságban mintha egyre kevésbé élnénk az olvasáshoz való jogunkkal. Generációk nőnek fel, akiknek a könyvek már leginkább valami idejétmúlt, a mai kor ritmusának semmiképpen nem megfelelő elfoglaltságot jelentő valamik.
De itt most nem az olvasási szokások megváltozása feletti siránkozás, se nem a könyvekhez való viszonyulás fölötti kesergés következik. Csupán az elmúlt héten velem megesett történetet szeretnék megosztani a kedves Olvasókkal. A családdal Kolozsvárra utaztunk látogatások és bevásárlások céljából. Kisfiunknak már előre beharangoztuk, hogy elmehet az egyik bevásárlóközpont hatalmas játszóházába. Rám került a sor, hogy felvigyázzak rá az ott eltöltött idő alatt, miközben a többiek még bóklásztak az üzletek között.
Beültem hát a várakozók közé, és próbáltam elütni az időt. Kényelmesen megittam egy kávét, lelkesen integettem időről időre vigyorogva felbukkanó fiamnak, aztán vártam. Vártam, egyre feszültebben, és feszültségem oka nem az volt, hogy mikor végez már a gyerek, hanem az, hogy mihez kezdjek magammal. Nem vagyok híve az okostelefon-simogatásnak, hát csak rápillantottam pár általam követett oldalra, és akkor éreztem meg azt a hihetetlen űrt és hiányt, amit csak a rendszeresen olvasók tapasztalhatnak meg. A könyv hiányzott, a betű, magyarán az olvasás. Mindig van nálam legalább egy könyv, ha utazom valahová, ám ezúttal valamiért otthon maradt félbehagyott olvasmányom.
Patthelyzetemen a közeli könyvesbolt sem segíthetett, egyrészt, mert fiam nem engedett eltávoznom a közeléből, részint, mert magyar nyelvű könyvek aligha lettek volna a kínálatban. Így, ezen töprengve és magamat korholva felkészületlenségem miatt csendes bámészkodással töltöttem a további időt.
Nem falom a könyveket. A hálószobában feltornyozva állnak a kiolvasásra váró kötetek. Ám nem telhet el úgy egy nap, hogy ne vegyem a kezembe egyiket-másikat, és ne olvassak legalább lefekvés előtt valamennyit. Néha csak egy-egy oldalt bír a szemem (meg az eszem), néha órákra nekilendülök. De mindenképpen rendszeresen teszem, mert enélkül nehéz volna elaludnom. Végső esetben hangoskönyv hangjaira alszom el, azzal is megvan a napi „irodalomadag”.
Biztos vagyok benne, hogy sokan vannak rajtam kívül, akiknek hiányzik az olvasás, és bosszankodnak egy otthon felejtett könyv miatt. Amíg léteznek ilyenek, amíg létezünk, minden bizonnyal a könyv is létezni fog, mert jobbat még nem talált föl az emberiség.