Mindannyiunk életének egy-egy meghatározó pontja a fesztiválélmény, a nyüzsgés, a kulturális sokszínűség, a barátok és a fergeteges koncertek, amelyek után nehéz visszatérni a hétköznapok szürke valóságába. A fesztiválélmény ma már mindenkié, aki nyitott és kíváncsi, semmiképp sem lehet életkor szerint meghatározni azt, kinek kell ott lennie feltétlenül, és ki maradjon otthon. Ezek az események akkor is magukkal ragadnak, hogyha dolgoznom kell közben, itt élem meg igazán, mennyire jó, hogy szeretem, amit csinálok, s összefonódik több terület az életemben. A napokba tömörített élmények hosszú ideig jó érzéssel töltenek el, így van, amiből erőt meríteni a nehezebb, kultúramentesebb időkben. Rengeteg gondolat, eszme, tapasztalat és megélés találkozik ilyenkor különböző művészeti alkotások, írott és mondott szavak által, olyan üzenetek, amelyek nélkül sokkal szegényebbek lennénk. Amikor nyolcvan középiskolás egy örök érvényű darabot, A dzsungel könyvét játszotta magas előadóművészi szinten, felmerül bennem a kérdés, hogy miért is nem a kreatív gondolkodásra nevelés az elsődleges manapság. Miért nincs több színjátszásra alkalmas lehetőség, tér és idő, hogy minden fiatal megtapasztalhassa a pozitív visszajelzések, dicséretek mámorát? Hogy elmerülhessen abban, amit igazán szeret és magáénak érez?
Ilyenkor döbbenünk rá, hogy kultúrából sosem elég, hogy a különböző művészetek kavalkádja olyan pezsdítő és örömöt okozó, mint semmi más. Az össz­művészeti jelleg pedig elfogadásra, a másság átértelmezésére, nyitottságra nevel, így fejlődik személyiségünk, így leszünk más léptékkel gondolkodó emberek.
A megszorítások fekete felhője a fejünk felett lebeg, és vélhetően olyan időszak következik, amikor ezen a területen is diétáznunk kell. A kulturális szektorban dolgozók a munkaerőpiac legsérülékenyebb szereplői: ahol amúgy is kevés van, a megszorítás még fájdalmasabb tud lenni. A veszteség pedig csak évek múlva mérhető, gyermekek személyiségfejlődésében, materializálódott gondolkodásmódban, ingerszegény hétköznapok által kreált mentális betegségekben. De ezzel most nem foglalkozik senki, mert nem reális veszély, és különben is… jön a következő probléma.
De mi van azokkal a településekkel, amelyek „csak” a művészetek terén tudtak eddig is kiemelkedni, a sportolóik által hírnevet szerezni? Hogyan lehet majd őket visszahelyezni a köztudatba?
A fontos értékek pénzben nem mérhetők, s hiányuk felett nem lehet könnyen átlépni: számtalan jó példa igazolja, hogyan változtatott meg életeket, sorsokat a művészet valamelyik ága. Ez lenne felesleges, összevonni való, kicsinyíthető és sokadlagos fontosságú?