Az anyaság szó hallatán a legtöbb embernek a szeretet, a mosolygás, boldogság fogalmak jutnak az eszébe, és ez rendben is van így. El kell azonban keserítenem a leendő kismamákat: az ember lánya az anyasággal egy hatalmas adag aggódást is kap. Olyan dolgokért kezdünk el aggódni, ami korábban eszünkbe sem jutott. Teljesen értelmét veszti az ,,aggodalomra semmi ok” kifejezés, sőt ezt követően már mindenért aggódni lehet. Ahogy cseperednek a csemetéink, kicsit alábbhagy a dolog, átalakulnak a kiváltó okok, de jó, ha időben felkészülünk rá, hogy ez az érzés sosem szűnik meg, kitart egészen életünk végéig.

Nemrég egy teljesen új szituációban találtam magam, ami miatt igencsak meglódult az aggódásmérőm mutatója. A nyári vakáció a kirándulásokról, élményszerzésről szól, amelynek szerves részét képezik a különböző gyermektáborok is. Ezeknek pedig nemcsak bejárós, hanem ottalvós verziójuk is van. Nagyfiam többször volt már ilyen táborban, de a kicsi lány még sosem. Idén a tábor választásánál pedig határozottan ragaszkodott hozzá, hogy ő is ott szeretne aludni, ezért beírattam mindkettőt. Szakemberek szerint nem szabad erőltetni a dolgot, és ehhez is kell bizonyos fokú érettség – előbb rokonoknál, nagyszülőknél, barátoknál érdemes kezdeni az ottalvásokat, mielőtt táborba küldenénk a kicsiket, óvodáskorban még túl kicsik hozzá stb. Nos, nálunk ezek már mind ki voltak pipálva, ezért is egyeztem bele a dologba. 
Izgatottan készültek a nagy eseményre, számoltuk a napokat visszafelé, amíg lassan el nem érkeztünk az indulás napjáig. Minél közelebb volt a nap, annál jobban elharapózott aggodalmam mértéke is. ,,Atyaég, mit tettem?! Túl kicsi ez a gyermek még a máshol alváshoz!’’ – emésztett a gondolat, de azért biztattam magamat és őt is, hogy milyen jó lesz majd. Aztán eljött a nagy nap, izgatottan indultunk el, de amint odaértünk, és körbejártuk a helyet, máris faképnél hagyott, és rögtön belevetette magát a játékba. Vidáman integetett, amikor elindultam haza, egy cseppet sem zavartatta magát amiatt, hogy ott hagyom, hiszen a testvére mellett teljes biztonságban érezte magát, és igyekezett kihasználni minden pillanatot.
Nekem talán nehezebb volt elfogadni ezt az új szituációt, hogy már nincs akkora szüksége rám. A táborvezetők ,,beszámolója” szerint egykettőre a társaság középpontjába került, és annak ellenére, hogy ő volt az egyik legkisebb, semmi gond nem volt vele. Magamról azonban ezt nem mondhattam el. Nem kaptam a helyem a hirtelen némává és üressé vált lakásban, minden gondolatom körülöttük forgott, hogy épp mit csinálhatnak, hogy érzik magukat, és alig bírtam lehunyni a szemem éjszaka, nemhogy még aludjak is. Folyton a telefonomat lestem, hogy mikor csöng, hívnak-e, hogy induljak a lányomért. De hiába, a telefon néma maradt, és csupán másnap reggel csörrent meg, amikor közölték, hogy minden a legnagyobb rendben. 
Büszkeséget, megkönnyebbülést éreztem, mégis nehéz volt a szívem, hiszen csak most született, és máris milyen nagy, ügyes. Amikor meg értük mentem a tábor lejártával, azzal fogadott: ,,Jó volt, anya, csak kicsit aggódtam érted, hogy hogy boldogulsz nélkülünk.”