Hamarosan itt a május, virágba borul a természet, és megpezsdül az élet. Ilyenkor forr bennünk az energia és a tettvágy, nagy változásokat, megújulást jósolva. A diákok életében is változásokat ígér ez a hónap, főként a végzősöknek, hiszen ilyenkor tartják rendszerint a kicsengetési ünnepségeket az oktatási intézmények. A középiskolai ballagás a felnőttkorba lépés egyik rítusa, amely egyben a nagybetűs ÉLET kezdetét is jelenti. De vajon az iskolai évek alatt mi került a tarisznyába a hamuban sült pogácsa mellé, ami majd javukra válik a diákoknak ezen az úton? Sikerült-e a tudás mellett olyan készségeket is elsajátítaniuk, amelyek nélkül nehéz és igencsak göröngyös ez az út?
A ballagás egy korszak végét jelenti, amikor lezárul életünk egyik szép szakasza, és nyílik a következő fejezet az élet nagy könyvében. Jó esetben örömmel és boldogan tekintünk vissza a diákéveinkre, amikor örökké tartó barátságokat kötöttünk, fiatalok voltunk, egészségesek, bohók, néha meggondolatlanok, szerelmesek, és azt hittük, miénk az egész világ. Talán a fiatalok többsége most is így gondolja, és jól van ez így.
Az évek múlásával egyre távolabbról tekintünk vissza erre az időszakra, és az emlékek is egyre jobban megszépülnek. Emlékszem, az ötéves érettségi találkozónkon még mindenki önmagával volt elfoglalva, az ego állt a középpontban, az áradozás az új munkákról, frissen alapított családról, egyetemi tanulmányokról, új szerelmekről számoltunk be, kicsit túllicitálva egymást. Akkoriban még sokan kerestük önmagunkat, helyünket a világban. Újabb öt év elteltével, a tízéves érettségi találkozónkkor már az osztály nagy része családot alapított, voltak, akiknek már gyerekeik születtek, így ismét új tapasztalatokkal, élményekkel felvértezve készültünk a nagy találkozásra, miközben egyre inkább a szép emlékek kerültek előtérbe.
Most, egy újabb évtized eltelte után ismét küszöbön az érettségi találkozó. Eljött az egykor olyan lelkesen énekelt ,,Húsz év múlva…’’, és már a korábbi fotók nézegetése is hatalmas mosolyokat csal az arcunkra. Igen, valóban mi voltunk, és milyen jó volt akkor, ott, együtt!
Nemrég egy különös eseményen voltam jelen, megkértek ugyanis, hogy írjak egy hatvanéves érettségi találkozóról. Nem tudtam pontosan, mire számítsak, de hihetetlen volt megtapasztalni azt a lelkesedést, ami áthatotta az egész rendezvényt. Igazi, őszinte, életre szóló barátságok vezérelte emberek, akiket összeköt a múlt, akik az eltelt évtizedek során sem engedték el egymás kezét, követték egymás életének alakulását, és már a puszta találkozás könnyeket csalt a szemükbe. Úgy gondolom, példaként szolgálhatnak mindannyiunk számára, hiszen ennyi idő elteltével is képesek fejet hajtani egymás előtt és a volt tanáraik előtt. Azt hiszem, én is szeretnék ilyen lelkesedéssel és hálával telt szívvel jelen lenni a hatvanéves érettségi találkozómon – egyelőre azonban izgatottan készülök a huszadikra, és várom a viszontlátást!