Szilveszterkor hagyományosan kisebb vagy nagyobb társasággal, esetleg családunkkal közösen ünneplünk. Összegezzük a leköszönő évet, ismét mérgelődünk a rosszon, már nem akkora hévvel, mint először, de örülünk annak a kicsi jónak, és persze fogadalmakat teszünk, melyekről már előre tudjuk, hogy január ötödikén kudarcba fulladnak. Virslit főzünk, amiről az év összes többi napján elmondjuk, hogy egészségtelen, de ilyenkor valamiért hozzátartozik az élményhez, lencsét eszünk, aminek bontott csomagolásában épp egy éve, hogy ugyanannyi van, és szinte biztos, hogy éjfélkor felcsendül a Nélküled. De persze szigorúan az igazi, a rendes, a magyar újévkor. Mert bár a helyi éjfélkor van tűzijáték, petárdacsattogás, és a telefon is akkor vált az új évre, a rendes erdélyi magyar ember inkább a magyar újévet üli meg.

Szilveszterkor választhatunk, hogy egy étteremben, ismeretlenek tömegében sülünk meg, vagy ottalvós bulit szervezünk, és akkor egy hétvégi házban fagyunk meg. Ha beülünk egy elegáns étterembe, ahhoz szépen fel kell öltözni, késsel-villával enni az ötfogásos menüt, erőszakkal is, ha jólesik, mert ki van fizetve. Ilyen esetben közösséget vállalunk a többi, valamilyen oknál fogva a városban ragadt ismerőssel és ismeretlennel, érezzük, amit a mellettünk álló érez, hogy elállt a nyaka a sok felfelé bámulástól. Tűzijáték van. Néhány órával és itallal később jön a nap legidegtépőbb része: a hajnali taxivadászat. Mert az év összes többi napján megállapítjuk, hogy városkánk tele van taxival, meg egyébként is ki taxizik ilyen árak mellett, ám ilyenkor érdekes módon közel s távol nincs egy szál sem, így hosszas töprengés után gyalog baktatunk haza.
Ha elvonulnánk egy csendesebb faluba, már a szervezés során felmerül a kérdés, hogy bográcsozunk-e, s persze ezzel egy időben ki kell választani azt is, aki a mínusz tíz fokban lesz olyan hűséges a bográcshoz, hogy órákon át őrizze. Nem egy könnyű meccs. Valahogy végül úgyis az lesz a kiválasztott, aki tavaly bevállalta, mondván, hogy jövőre nem fogja, és lesz egy évünk kitalálni, hogy ha nem ő, akkor ki. A lényeg mindenkinek csak az, hogy „ne én legyek”.
Tegyük fel, hogy kisebb baráti társasággal, közös megegyezés alapján bérelünk egy hétvégi házat. Mert mind tudjuk, hogy megy ez ilyenkor: senki nem ajánlaná fel a sajátját, mégis, na, latyak van, iszogatás lesz, a szilveszter éjszaka sosem ígérkezik egy kulturált időtöltésnek. Egy másik kardinális kérdés a hidegtálak problematikája. Mert a társaságban mindig megvan az, aki gyönyörű, gazdag felhozatallal érkezik, és az is, aki egy pástétommal és két paradicsommal kiszúrná a többiek szemét. Az ilyen kérdéseket érdemes (lenne) előre tisztázni. A hidegtálat nem készítő, csak maguknak vásároló egyének feltehetőleg ugyanazok, akik a közös, egyébként sem zökkenőmentes vásárlás során kijelentik: ők ebbe vagy abba nem pótolnak, mert nem esznek/isznak belőle. Aztán láss csodát, valahogy mégis rajtuk fogy.
Persze mindennek ellenére örülünk egymásnak, biztosan a miénk a legjobb társaság, soha nem volt még ilyen jó társaság a társaságok történetében, és feltehetőleg sehol máshol nem lennénk szívesebben. De hát az új év felé vezető út göröngyös, ezt már rég tudja az erdélyi magyar.