Előfordul néha, hogy az ember fia – vagy történetesen lánya – nem találja a helyét valamiért. Pedig látszólag minden a legnagyobb rendben van. És mégis valamiért nem teljes a világ rendje. Bárhogyan próbálja az ember ép ésszel végiggondolni, ilyenkor sehogy sem jön rá egy darabig, hogy mi baja van. Ez talán attól lehet, hogy a szokásaink rabjai vagyunk. Megpróbálom ezt a kijelentésemet megmagyarázni. Arról van szó, hogy ahhoz, hogy otthonosan érezzük magunkat, szükségünk van a megszokott, szinte rituálészerűen ismétlődő napi, sőt heti tevékenységeinkre. Ha mindig, mindennap, minden héten mindent ugyanúgy teszünk, akkor alapjáraton nem hiányzik nekünk semmi. Miért is hiányozna bármi is? Ezért érhetetlen, hogy olyankor is, amikor egyébként óramű pontossággal követjük a napi rutinunk menetrendjét, mégis hiányérzetünk támad. Nehéz ezt megmagyarázni. Ki érti, hogy miért van ez? Pedig a legtöbbször egészen jó érzés belefeledkezni rutinszerű cselekvéseinkbe. Addig sem kell ugyanis gondolkodnunk. Különösen a hétvégén fárasztó dolog ilyesmivel foglalkoznunk.
A mindennapi szokásaink ugyanis alkalmasak arra, hogy elfeledtessék velünk azt, ami valójában foglalkoztat bennünket. Mert bizony előfordul néha az is, hogy valamit önmagunk előtt sem vagyunk hajlandók beismerni. Csak irritáltak vagyunk, mert nem találjuk a helyünket, mert hiába minden ugyanolyan, valójában semmi sem klappol. Ilyenkor fordul elő az is, hogy magunk sem értjük, miért, de hirtelen rossz kedvünk lesz. Esetleg mondunk valamit a hozzánk közelállóknak, amit nem szerettünk volna, vagy teszünk valamit, amit később megbánunk. Végül már minden és mindenki bosszantani kezd bennünket. Pedig nincs kizárva, hogy a hiba mégis a mi készülékünkben van. Ha elkezdünk rajta alaposan gondolkodni és sorra venni a napi rutinszerű cselekedeteinket, akkor azonban mégis előfordul, hogy megtaláljuk azt a hiányzó láncszemet, ami nélkül valahogy szétesik az egész lánc. Nyilván előbb-utóbb leesik a tantusz és rájövünk, hogy mi a bajunk. Igaz, megtörténhet, hogy addigra már mondtunk valakinek valami bántót vagy sértőt. Pedig, ha tisztában lettünk volna vele, akkor talán tudjuk racionálisan kezelni. Ha szerencsénk van, rossz hangulatunknak nem lesz semmilyen következménye. De akkor is félelmetes ez az erő, ami ránk hat. Maga a hiány.