Hangosítás
A kutyát és a papot a szájáért etetik – tartja egy régi jó közmondás (és ezt a sort még a politikussal kiegészíteném). Természetes hát, hogyha templomban vagyok, odafigyelek, próbálok bekapcsolódni a szentmisébe, az istentiszteletbe, továbbgondolom a prédikációt, persze, ha nem a hangos semmitmondás esete áll fenn. Hiszen nemegyszer megesik, hogy a tulajdonképpen értelmes mondatok erőtlenül hullnak a semmibe, hogy a szeretet, a család, a megbocsátás valahogy hiteltelennek hat, úgy mondják őket – dallamosan –, mint egy betanult verset: s mindig az éppen megfelelő szakaszt, attól függően, hogy esküvőn, avagy temetésen vagyunk. Nemrégiben megemlékezésre gyűltünk össze egy kedves barátunk halálának tizedik évfordulóján. Mi, a hébe-hóba templomba járók ilyenkor egyenesen várjuk a szentmisét, bekapcsolódnánk, elmélyülnénk, csakhogy ezúttal mintha nem nekünk szólt volna: semmit nem lehetett érteni, pedig hallottuk, hogy beszél a pap, érzékeltük, hogy elég hangos, viszont tökéletlen, szakszerűtlen a hangosítás. Így hát mocorogtunk, fészkelődtünk, elolvastuk a padokon szétszórt cédulákat a szentmise rendjéről, arról, hogy mikor kell felállni és leülni, szemügyre vettük a templom díszítését, elmormoltunk magunkban egy-két imát, élveztük a templom hűvösét. Nem első alkalommal történt már ez velem, voltam avatóünnepségen, átadáson, nagygyűlésen s ki tudja hány olyan rendezvényen, ahol a szónok mondta a magáét, a tömeg fegyelmezetten hallgatta – csak egy kicsit mocorgott, forgolódott és szemlélődött –, aztán az esemény lezajlott, a tömeg szétoszlott, hogy következő alkalommal ugyanott, ugyanúgy történjen minden: érthetetlenül kongjanak a szavak. Nem tudom, ama templomban jelezték-e már a hívek a problémát (vagy mint a király új ruhájában, senki nem mert még szót emelni), de ha nem tették volna meg, azt javaslom a mindenkori szónokoknak és prédikátoroknak: néha hallgassák meg egymást a tömegből. S akkor lehet, hogy nemcsak a hangosításon, hanem saját semmitmondásukon is segítenek majd.
Daczó Katalin