Elővettem Goethét, az Utazás Itáliábant. Ritkán olvasok Goethét, de az útleírásaiba néha belenézek, mert kiválóan teremt hangulatot, amivel bevezet helyekre, gondolatai pedig legtöbbször megerősítenek a sajátjaimban. Mert sokszor egybecsengenek meglátásaink a világról. Nem tudom, hogy esetemben ez konzervativizmust vagy „csak” a klasszikus értékek elfogadását jelenti, de mindkettőt vállalom. Végtelenül közel érzem magamhoz, amikor ez a híres, sokoldalú alkotó, rendkívüli hatású író, tudós, államférfi, a weimari herceg barátja, és minisztere, ez az egyáltalán nem szegény férfiú azon lelkendezik, hogy végre beállította szobájába a Villa Ludovisiben látott Júnó-fej gipszmásolatát. „Ez volt első szerelmem Rómában, és most az enyém” – mintha saját lelkemet írná. Goethe nem járt azokon a helyeken, ahol én barangoltatom most az olvasót, és nem is ezért idézem. Valami mást szeretnék útinaplójából kiemelni. A rációt, a tisztánlátást, amellyel összehasonlítja az olasz és a saját kultúráját: „A németek művészi érzékéről és a német művészi életről bízvást el lehet mondani: hangokat hallani, de összhangot nem.” Többek között ezért (is) kellene tanítani Goethét és másokat is, ha nem is vagyunk képesek mindig élvezni a legnagyobb műveit, lehet, középiskolában vagy még azután is sokaknak unalmas, de a gondolkodásmódot, a hozzáállást lenne érdemes megmutatni, különösen ma, amikor lassan sehonnan és semmikor nem látunk valódi kulturált magatartást és kritikai gondolkodást. Mert a metoo-jelenség hébe-hóba megszellőztet egy-egy gondot, hogy beszéljünk róla, és példát is statuál, de aztán legtöbbször mennek a dolgok tovább, lényeges változás nélkül. És ezekben a megszólalásokban az értelmiségi inkább bűnbak, mint példa. Akkor ki, mi után igazodjék az, aki szellemi és mindenféle tartást szeretne tanulni, vagy lenne jó, ha tanulna. Sokat lehetne még írni erről a kérdésről, érdemes is lenne, ám most vissza kell kanyarodnom az eredeti elképzelésemhez, hogy Umbriának egy-két gyöngyszemét még bemutassam. Mert rövidesen új, elképzeléseim szerint különleges élmények birtokába kerülök, és eldöntöttem, hogy azokról majd frissiben fogok írni. Térjünk hát vissza Umbria tartományba és egy újabb hegyre biggyesztett kisvárosába, Orvietóba. A város fekvését szokták drámainak is nevezni, hisz egy nagyon meredek, szinte függőleges oldalú, 300 méter magas tufahegy csúcsán, pontosabban az ott található fennsíkon helyezkedik el. Külső falai a szikla meghosszabbításának tűnnek, ami errefelé már nem is olyan nagy újdonság, hisz Pitigliano is ilyen és még találhatnánk másokat is. Orvieto szintén az etruszk időkre néz vissza, mint a legtöbb település errefelé. Óvárosába, mint oly sokszor ezen a tájon, siklóvasúttal mentünk fel, és egy térre értünk, ahonnan többfelé vitt az út. Egyik oldala várrész, kilátóteraszként működik, másik felén a Fortezza, mely ma egy hatalmas park, etruszk templommaradványokkal és egy híres 16. századi kúttal. Ez a remek építmény valójában tufába vájt, 62 méter mély kút, amelyben kettős csigalépcsőn lehet le- meg felmenni. Kettős lépcsőn, hogy az emberek ne ütközzenek. Az 1527-ben elkezdett, firenzei mester által megalkotott San Patrizio- (Szent Patrik-) kút, amely tíz évet készült, az előrelátás (a népnek mindig legyen ivóvize) és a csodálatos építészeti tudás megörökítője. Az előbbiért VII. Kelemen pápát, az utóbbiért Antonio da Sangallót illeti elismerés. A kútba nem másztam le, de mindenfelé bóklásztam, mikor első alkalommal itt jártam: megnéztem a romokat, sétáltam a parkban, néhány fotót is készítettem az alant elterülő városrészről. Ezúttal nem volt időnk ilyesmire. Nagyon céltudatosan elindultunk a funicularéval szinte szemben nyíló utcán, a gyér platánok között. És akkor is eszembe jutott, mint most írás közben is, hogy Olaszországban nem láttam – szinte azt írtam, nem divat – azok a hatalmas, gazdag platánsorok, amelyekkel Provence-ban találkoztam. Különösen megmaradt Perpignan egyik hosszú utcája, mindkét oldalán két-két sorban terpeszkedő hatalmas platánokkal, amelyek katonás rendben osztották kétfelé ágaikat, mint égre nyújtott kart mintázó balettfigurába merevedett táncosok. Orvieto utcái kevésbé szűkek és girbegurbák, mint az eddig bemutatott városo- ké. De a városháza meg egy-két patinás palota, vagy a tizenegyedik századból itt maradt, tizenkét szögletű harangtoronnyal büszkélkedő Sant’Andrea-templom patinás hangulatot áraszt. A legfontosabb látnivalója az ország egyik legszebb – vagy talán a legszebb – homlokzatát magáénak tudó dóm, teljes nevén Cattedrala di Santa Maria Assunta. A híres templomot 1290-ben kezdték építeni Lorenzo Maitani tervei alapján, természetesen román stílusban, amelyen azonban hamar megjelentek a gótikus elemek is. A 300 év alatt, míg készült, volt rá lehetőség, hogy mindenféle hatások érjék. A katedrális építését IV. Orbán pápa rendelte el a bevérzett oltárkendő csodájának tiszteletére. A csoda tulajdonképpen Bolsenában történt, ahol egy Prágából érkezett pap misézett, és fejében bizony kételyeket forgatott, hogy vajon az ostya, mely a kezében volt, valóban Krisztus testévé változik-e a mise alkalmával, mire (valamiféle isteni válaszként) a szent ostyából vér cseppent a korpoláréra. (Hogy ez ostyakendő vagy oltárkendő, annak eldöntését a hozzáértőkre bízom, mert jómagam mindkét megnevezésével találkoztam.) Ennek hírét vitték meg a pápának, aki épp Orvietóban tartózkodott. Valószínűleg ezért építtette ott a katedrálist. Az épület homlokzata lenyűgöző. A sokat emlegetett sienaival szokás összehasonlítani, mert valóban nagyon sok a közös bennük. Gyönyörű mindkettő, nehéz dönteni, ha egyáltalán lehetséges, melyik szebb. És ha egyáltalán szükség van erre. Ám ha egészében vetjük össze a két templomot, a belső terüket is nézve, akkor talán kibillen valamerre a mérleg. Mindezekről majd alaposabban a következő részben, mert – továbbra is Goethénél maradva – „Ami kezdetben, mikor felületesen vettük, boldog élvezetet nyújtott, utóbb nyomasztóvá válik, ha ráeszmélünk, hogy alapos ismeretek nélkül valódi élvezet nincs.” Tehát igyekszem majd eleget tenni ennek a szempontnak.

Albert Ildikó