kevés felhő
tiszta égbolt
erős felhőzet
Hálásnak lenni
Randalírozó huligánok, orlandói tömegmészárlás, lélekvesztőn ezrével Európába érkező migránsok – erről szólnak a vezető hírek 2016 júniusában. Olvassuk, tudomásul vesszük, elborzadunk, sajnálkozunk és örvendünk, hogy számunkra ez csak információ. Talán eszünkbe jut, mennyire szerencsések vagyunk, hogy nem mi siratjuk meggyilkolt, összevert, tengerbe fulladt vagy ki tudja hol partot ért hozzátartozóinkat. És lehet, közben elgondolkodunk azon, hogy nemcsak elégedetlenkedni kellene azzal, ami van, hanem értékelni is. Mert bosszantó a kevés fizetés, a tökéletlen városvezetés, a balkáni mentalitás, a lyukas aszfalt, a járdára parkoló autó, a kampányban összetákolt játszótér, a hamis ígéretek halma. De ugye, milyen jó, hogy nálunk nem hullnak bombák, nem üldöznek és végeznek ki a hitünk miatt, nem mi menekülünk embercsempészek koszos tenyerébe számolva utolsó pénzünket, nem mi verekedjük ki magunkat a stadionból, és nem a mi gyermekünknek végződött tragikusan a buli?
Személy szerint nem hiszem, hogy a Kárpát-medencét egyfajta Noé bárkájának, az emberiség utolsó menedékének teremtette volna a Fennvaló, és Erdélyország Mária köténye. De a nagyvilági történéseket nézve, őszintén és egyre gyakrabban vagyok hálás azért, hogy itt élek. Volt idő, amikor én is mentem volna. Tizenévesen, amikor jeggyel a kezemben álltam sorba kenyérért, esténként a petróleumlámpa fényénél suttogtunk egy jobb, szabadabb világról, és titokban ünnepeltük március idusát. Akkor, tinédzserként azt kívántam, ne teketóriázzunk, induljunk. Új hazáról álmodoztam. Arról, aminek hangja recsegve-ropogva szólt a dróttal a hideg fűtőtesthez „antennázott” Szokol rádióból, aminek a szekrényben tartogatott szappan és spray illata volt, íze pedig a rokonok által becsempészett, hajszálvékony szalámiszeletbe kódolva. Maradtunk. A mi lett volna, ha gondolattal néha még eljátszom, de ma már biztosan tudom: nincs bennem sem kellő elhatározás, sem kalandvágy ahhoz, hogy új világban új életet kezdjek. Európa már nem a biztonság szinonimája, a helyzet nyugaton változott, de ez mégsem tartja vissza a fiatalokat attól, hogy a jobb élet reményében elcsángáljanak. Nekem is összeszorul a szívem, ha arra gondolok: a világban még helyüket kereső, de már felnőtt gyermekeim egy szép napon felkerekednek. Beszélgettünk is nemrég erről, és egyetértettünk abban, hogy a menni vagy maradni kérdésben ők fognak dönteni, és nem én. Elfancsalodott képemet látva, nevetve nyugtattak: nyugi, egyelőre nem készülnek sehová. Valami hálafélét rebegtem, amire úgy replikázott az ifjúság: ne bonyolítsam feleslegesen a dolgokat. Inkább azért mondjak köszönetet az égieknek, hogy nem rólunk szólnak a rémhírek, és olyan „semmiségek” miatt aggódhatok, mint az, hogy sikerül-e a kicsinek az érettségi vizsga, lesz-e sofőrkönyve a nagyobbnak. Mondták: ne Európa sorsát búsuljam, inkább örvendjek, hogy nem áradt meg a Szejke-patak, s különben is, ha már nem érdekel a focibajnokság, és egyik csapatnak sem szurkolok, akkor legalább az új polgármesternek drukkoljak, hogy megtanuljon helyesen beszélni. Kaján vigyorral hozzátették: biztos, hogy az újságírók és az udvarhelyi városlakók is hálásak lennének neki.
Lázár Emese
