szórványos felhőzet
borús égbolt
kevés felhő
Halálos vétek a környezetszennyezés
Minekutána minden fórumon mondják, hogy nagy a baj, az egyház is megkongatja a vészharangot. Idén július 22., más számítások szerint tegnap óta immár a jövőnket zabáljuk, hiszen elfogyasztottuk az idei kvótát, s már minden egyes mozdulatunkkal azon vagyunk, hogy gyermekeink, unokáink elől szívjuk el a levegőt, isszuk a vizüket, pusztítjuk azt a környezetet, amely nem is a miénk. „Azután megáldotta őket Isten, és ezt mondta nekik Isten: Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be a földet, és hajtsátok uralmatok alá! Uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain és a szárazföldön mozgó minden élőlényen!” (1Móz, 9, 1.7) – olvassuk a Bibliában, csakhogy, amióta rászabadultunk erre a szép világra, amely a Paradicsomkertben volt, s amelyben most vagyunk onnan kitiltottan, tobzódunk a fogyasztási kultúrában, tudatos vagy bárgyú hörcsögök módjára pusztítjuk nagy jódolgunkban az élőhelyünket. Ha kell, ha nem, tesszük a rosszat a fejlődés és a civilizált élet jegyében, mintha másképp nem lehetne élnünk.
Szerencsénkre, Ferenc pápa most kijelentette, hogy a Vatikánban betiltja az egyszer használatos edényeket – a pillepalackot, a műanyag tányért és poharat –, de annyira szigorúan akarja, hogy a pápai államban ilyet többé nem forgalmazhatnak, és 2020-tól be sem vihetők ezek a „kultikus” tárgyak a területre. Nem voltam ugyan római zarándoklaton, csak készülök folyton, hogy eljussak oda, de immár biztos, hogy nem fogok kisebb vagy nagyobb pillepalackkal az oldalamon lófrálni a sok évszázados falak között. Valahogy oltom majd a szomjamat, talán viszek magammal üveget, termoszt, vagy pedig kénytelen leszek helyben vásárolni – gondolom, majd üvegpohárral szolgálnak az ottani vendéglátók –, esetleg keresek olyan kutat, amelynek alkalmas a vize. Majd kiderül.
Vatikánváros mindössze negyvennégy hektáron terül el. Ismereteim szerint az Örök Város nyújtja ott a közszolgáltatásokat, lehetséges, hogy létezik egy jól rögzített egyezménysorozat, amely lehetővé teszi, hogy az enklávé zökkenőmentesen működjék. Biztos, hogy a pápa elképzelése azon a kis területen megoldható. Az elhatározásnak azonban akkor lesz igazi súlya, ha az kisugárzik a nagyvilágba. Mivelhogy „a cég”, azaz a Római Katolikus Anyaszentegyház hatalmas, behálózza a világot, s nagyjából 1,2 milliárd tagja van, s ha idevesszük a protestáns felekezeteket is, akkor mindjárt kétmilliárd a keresztény vagy keresztyén emberek lélekszáma. Minden negyedik ember közvetve vagy közvetlenül érint a pápai szózat. A nagyvilág kultúrájára és gazdaságára is szintén jelentős a római befolyás. Az ilyen szintű evangelizáció – nevezzük csak nyugodtan annak ezt a kijelentést, és azt, ami mögötte van – a Földön minden jóakaratú embert megérint.
El tudom képzelni, hogy esztendő múltán úgy megyünk a falu- és városnapi bulikba, búcsúkba, nagy találkozásokra, hogy kést, villát, kanalat, tányért, poharat viszünk magunkkal. És a másod- vagy a harmadnapokon aztán nem marad semmiféle mocsok a nyomunkban. Vagy pedig a szervezők készíttetnek ilyen tárgyakat – cserépből, üvegből, porcelánból –, amelyeket ajándékként kapunk, vagy akár meg is vásárolhatunk, ha enni-inni akarunk. Az ilyen promóciós tárgyak akár bevételt is jelenthetnek, üdvös célt szolgálhatnak az adott helyen. És emlékeztetnek.
Milyen jó lesz, boldog és új világban élhetünk, hiszen a szemetelés, a környezet terhelése olyan vétek, amelynek súlya amúgy semmiféle penitenciával fel nem oldozható, hatása le nem bontható. Talán az számít majd eredendő bűnnek, ha képtelenek vagyunk a környezettudatos életre. Van megbánnivalónk bőven. Van sallang, amit le kell vetnünk. Bár könnyű a pillepalack, a habszivacs s a nejlon, de súlyos bennük minden rossz helyre ültetett molekula. Csak őszinte, csak egyenes, csak tiszta út létezik, ahol szavunk sem lehet, mert nem kontárkodhatunk bele semmi szín alatt a Gondviselés természetébe. Épüljön csak az anyag eggyé a Teremtő fantáziája által szabott rend folyása mentén!
Simó Márton
