Az esti szertartás a Gangesz partján, a lépcsők közepe táján fém állványzaton, magasban kifeszített, színesen kivilágított ernyők sora alatt folyt. Mindegyik alatt megjelent egy-két világos, fényes selyem köntösbe öltözött, a derekán és vállán keresztben széles övet viselő pap, mantrákat mondtak, énekeltek és egyéb rituálékat mutattak be, köztük a leglátványosabb lévén az a táncszerű mozdulatokból álló ceremónia, melyet egy-egy égő gyertyákkal díszített, gúla formájú eszközzel végeztek, s ami leginkább karácsonyfára hasonlított, csak nem fenyőből, hanem valamilyen fémből készült, alól díszes fogóval. A tömeg egy része a guruk közelében, a lépcsőkön foglalt helyet, sokan álltak is, de legalább ugyanannyian – hozzánk hasonlóan – csónakokból követték a szertartást, köztük igen sok indiai is. Valószínűnek tartom, hogy a (maga módján) hívő indiai embernek ez a szertartás nagyon sokat jelentett. Mint ahogyan a hit erejét bizonyították azok is, akiket csónakunk kikötése közben láttunk: álltak a víz szélén bokáig vagy lábszárközépig merülve, és tölcsérré formált kezükből többször is ittak a Gangesz sárgás, piszkos vizéből. Ennek ellenére igazán meghatott embereket nem láttam, ami a már eddig is észlelt, eléggé rezzenéstelen arcuknak is betudható. Nekem úgy tűnt, mintha a lézengő árusok, valódi vagy álgurukon kívül leginkább turisták lettek volna jelen, hisz nemcsak mi, hanem nagyon sokan fotóztak, köztük nyilvánvalóan hinduk is, meg azonnal dolgukra indultak, mint mi is. Különösen én, aki inkább valamiféle jól megszervezett látványosságnak, mint elmélyülésnek érzékeltem az egész szertartást, és épp ezért egyáltalán nem érintett meg. Ellentétben a másnap hajnali találkozásommal a Gangesszel. Amely szintén úgy kezdődött, hogy csónakba szálltunk. Még sötétben, hogy a napfelkelte a folyón érjen minket. Kevesen voltunk mindenhol. Sokkal nagyobb számban kísért a sirályok hol pihenő, hol felettünk díszköröket leíró csapata. A város alig ébredezett, a ghátakhoz vezető utcácskában már álldogáltak a zarándokok, és még inkább a koldusok, akik az ilyen korai látogatóktól esetleg több jószívűségre számítottak. A párába és szürkületbe vesző parton alig volt ember. Néhány foszladozó napernyő alatt még aludtak fapadjaikon, máshol már mozgolódtak a kliensekre váró brahmanok. A magasban most egyhangúan sorakoztak az este olyan színesen világító fényernyők. Az ott éjszakázók – guruk, árusok, zarándokok – készülődtek az új napra. Összeszedték kevés cókmókjukat, amely egyben hálóhelyükül szolgált, egy-egy szót váltottak, elvégezték az étel- vagy virágáldozat bemutatását, majd leballagtak a folyóhoz. Alig észrevehetően jelentek meg mások is, előbb csak széttekintve a lépcsőkön. Némelyek nekifogtak a reggeli rituális mosakodásnak, amely néha (nem mindig!) megmerítkezéssel kezdődött vagy végződött: nyugodtan, kiegyensúlyozottan, begyakorlott mozdulatokkal végezték. Közben egy-két ruhadarabot is kimostak, ugyanazzal az összpontosító figyelemmel és komótossággal, teljesen elmerülve ebben az egyszerű, tulajdonképpen rutinos, mégis odaadással és céltudatosan végzett munkában. A látványt bármelyik pszichoterapeuta bátran ajánlhatná szorongásos, kényszeres vagy pánikos betegeinek, mint elsajátítandó módszert az itt és most megtapasztalására, mely megakadályozza az önmarcangolást, a negatív forgatókönyvek és kényszeres gondolatok ördögi körének működését, mert a figyelmet, a gondolatokat teljes egészében leköti, illetve kitölti. Talán ez lenne az indiai nyugalom egyik oka és magyarázata? Akik végeztek, helyet foglaltak kissé fennebb, valamelyik lépcsőn és imádkozásba vagy meditációba mélyedtek. Az egész leginkább egy kissé ködös, lassított filmhez hasonlított, amiben ellenben a színek harmóniája mit sem veszített hatásából. Elképzelhetőnek tartom, hogy az itt, meg Orchában, illetve egy kevéssé Pushkarban is megtapasztalt jelenetek különleges varázsa (is) hozzájárult azon európaiak meghódításához, akik a keleti életmódokban látják nyugati, stresszes életünk megváltoztatásának a kulcsát. Mert varázslatos kép volt. Mi megint csónakokban ringtunk a szent folyón, körülöttünk sirályok bóbiskoltak a vízen, közeledtünkre rebbenve csak föl, majd miután leírtak egy kört, újra visszatelepedtek. A parton a diszkréten sokszínű, a fehér, a sárga, a bordó és a barna árnyalatainak váltakozó arányaiból építkező, mert részekre osztott, lépcsők templomokhoz, palotákhoz, erődökhöz, tornyocskákhoz, zárt udvarokhoz vezettek, melyeknek elhanyagoltsága, a néhol kirívóan frissen és élénkre meszelt részekkel együtt, ezúttal nem zavart. Inkább mindennek az ősrégi, hagyományos és épp ezért misztikus voltát sugallta és erősítette meg. A derengő félhomályt aztán felváltotta a folyó túloldalán aranyló első sugarak, majd a méltóságteljesen vöröslő napkorong megjelenése. A Gangesz folyó felett lebegő finom pára tette olyan egyszerien felejthetetlenné és semmihez sem hasonlóvá a látványt, hisz a napot sokáig ilyen hatalmas vörösarany golyóbisként tárta elénk, miközben már teljes élénkségében és nappali világosságban bontakozott ki előttünk a part élete is. Albert Ildikó [gallery link="file" ids="18358,18359"]