Mint az ismeretes, a római katolikusok szeptember utolsó vasárnapján ünneplik az Evangéliumot, a Szentírást. A jelen esztendőben szeptember 25-e volt az örömhír ünnepének vasárnapja. Mi, a csíksomlyói kegytemplom önkéntes rendezői immár több mint, vagy éppen két évtizede ugyanezen a napon emlékezünk azokra a társainkra, akik valamikor velünk együtt tűzték fel a rendezői karszalagot az immár nemzetközi hírűvé vált búcsús vagy éppen más liturgikus napok alkalmával, hogy szerény hozzájárulásunkkal segítség lehessünk távolról érkező zarándok-testvéreink tájékoztatásában, eligazításában, a papság tevékenységének tőlünk telhető támogatására. Az idei nagymise is ünnepi bevonulással vette kezdetét: égő gyertyákkal a feszület mentén, félszáznyi, kettős sorban haladó karszalagos rendezők léptek be a templomba. A menetet a papság zárta magasra emelten hordozott, díszkötésű bibliával. A liturgia bevezetőjében Erik atya (a jelenlegi templomigazgató) név szerint felsorolta az immár harmincegyre emelkedett és sorainkból az öröklétbe távozott szolgálattevő férfiak neveit. A megemlékező valamennyiünk számára immár tradícióvá lett, és hovatovább azzá válik. Különleges töltete van ennek két dologért is. Egyrészt a szentmise végén közös, az elhunytakért való imádság miatt, melyet ez ideig P. Timár Asztrik, P. Bőjte Mihály és P. Urbán Erik ferences atyák vezettek és a rendezők himnusza zárt („Nagyasszonyunk hazánk reménye…”), másrészt kegyeletápoló a liturgia utáni beszélgetés: az élettársakkal, gyermekekkel, rokonokkal (agapé). Az elődökre, a bajtársakra, a nemes célokért együtt küzdőkre imádkozva emlékezni nemes cselekedet, és reméljük, hogy a jó Isten és a Szűzanya előtt kedves lehet. id. Borsodi László, Csíksomlyó [box type="shadow" ]Levélbontás oldalunkon az írásokat, leveleket szerzőik előzetes hoz­zá­járulása nélkül, mondanivalójuk tiszteletben tartásával, esetenként rövidítve jelentetjük meg. Az itt megjelent vélemények nem feltétlenül azonosak a szerkesztőségével.[/box]