Napok óta az jár a fejemben, hogy mit tesz a gyerekekkel ez az időszak, amiben élünk. Az utóbbi bő harminc évben születetteknek nem kellett megtapasztalniuk nagyobb társadalmi kataklizmát, természeti katasztrófát, csak élniük, majd boldogulniuk kellett megtanulni ebben az ilyen-olyan világban. A mostaniaknak pedig olyan szavakkal bővült a szótáruk, mint pandémia, karantén, kijárási tilalom stb. És a szavak mögött ott van mindezek szokatlansága, nehézsége, nehezenérthetősége, és tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy a körülöttük lévő felnőttek a vírust, betegséget, avagy a háttérhatalom machinációit hiszik, a világ szorongatóbb, fenyegetőbb hellyé vált. Most pedig kitört a háború. Itt, a kerítésen túl. – Ágnes, te félsz? – kérdezte tegnap tőlem egy ötödikes. Éreztem, hogy komoly válaszra van szükség (egyébként is, minden gyermeki kérdés komoly választ érdemel…), emellett nem lehet elmenni, nem szabad poénra venni és visszadobni sem a labdát. – Nem félek, de aggódom – mondtam. Aggódom a gyermekekért, mert újabb szorongáscsomagot kaptak a nyakukba, miközben mentális állapotukat egyébként is alaposan megingatta az elmúlt pár év. Aggódom, hogy megkapják-e azt a figyelmet és biztonságot, amilyenre most még nagyobb szüksége van a fejlődő léleknek, mint a boldog békeidőkben. Aggódva, szomorúan gondolok a háborúba sodródott országok gyermekeire, a nőkre és férfiakra, mert tudom, hogy ezek a történések mennyire traumatikusak tudnak lenni, és tudom már azt is, hogy a trauma belénk ivódik, belénk ég, belülről dolgozik, és onnan nyomja rá a bélyegét a jövőre, hacsak nem jut feloldáshoz valahol, valamikor… Nem félek, de harag van bennem, hogy még mindig vannak emberek és hatalmak, akik szerint a fegyver, az erőszak megoldás. Hogy még mindig elrendelheti az egyik a másiknak, hogy fogjon fegyvert és öljön. Hogy még mindig megteheti az egyik a másikkal, hogy annak menekülnie kelljen, hogy a gyerekeket kitegye az utcára, bezárja az iskolát, a jégpályát, boltokat, ahol csokis kiflit lehet venni… Majd elmondtam még, hogy én békés világra vágyom, nem félek, de néha megijeszt, hogy mennyire törékeny a béke. A gyermekeknek joguk van tudni és érteni, hogy mi történik körülöttük. Ez a mi felelősségünk, a felnőtteké. Az Önöké, szülőké. Próbáljuk csak módjával beengedni a szomszédban zajló háborút az otthonunkba, ha lehet, ne szóljon minden beszélgetés Ukrajnáról, a NATO-ról, Putyinról és az oroszokról. Ha kérdez a gyermek, próbáljuk nyitott füllel-szívvel meghallani, megérezni, hogy most mire van szüksége: válaszra vagy épp érzelmi megnyugtatásra. Az utóbbit pedig nem azzal érjük el, hogy mondogatjuk: nincs semmi baj, miközben árad belőlünk a feszültség, mert így csak még jobban összezavarjuk őt. A gyerekek nem a negatív érzelmektől sérülnek, nem attól, ha nyugtalannak látják a szülőt, vagy szomorúnak, hanem attól, ha ezekről az érzésekről nem lehet beszélni. Nagyon figyeljünk a szavainkra, akkor is, ha telefonálunk valakivel, mert nagyon megijeszthetjük a gyermeket egy-egy átgondolatlan, poénosnak szánt mondattal. Ha lehet, ne este, inkább délután nézzünk meg közösen egy hírösszefoglalót, és nem kell kicsinyíteni a bajt, viszont mondogassuk többször, hogy nem mi vagyunk a célkeresztben, nem bennünket támadtak meg, a harcok tőlünk több száz kilométerre zajlanak. Emeljük ki azt, hogy már tárgyalnak, a vezetők keresik a lehetőséget a tűzszünetre stb. Majd beszéljünk arról, hogyan tudunk segíteni, és tegyük is meg, ami módunkban áll. Ahhoz, hogy helytálljunk, magunkat is figyelnünk kell, saját szorongásunkkal is kezdenünk kell valamit. Legyünk minél többet együtt a szeretteinkkel, találjunk közös programokat, amelyekkel levezethetjük a feszültséget, amelyek feltöltenek, meséljünk, olvassunk, éljük meg a pillanatot. Vigyázzunk egymásra, otthonunk légkörére, mert erre még van ráhatásunk, ez a mi felelősségünk, és ezért tenni is tudunk. A többi – sajnos – úgysem rajtunk múlik…

Asztalos Ágnes