tiszta égbolt
Ha ez a ház mesélni tudna...
Fogalmam sem volt, hova megyünk, de ha tippelni kellett volna, biztosan a bábszínházat mondom. Ugyanúgy megfogtuk egymás kezét, a tanító néni állt legelöl, mi pedig folyamatosan azt találgattuk, hogy vajon hova megyünk? A bábszínházas ötlettel nem voltam egyedül, azonban végül nem lett igazunk. Kiderült, hogy a tanító néni elmondta az úti célt, csak valószínűleg nekünk, figyelmetleneknek akkor épp más dolgunk volt: kézműves-foglalkozásra. Lehet, hogy még az orvosi rendelőt és az oltást is szívesebben hallottam volna ennél, mivel az csak néhány másodperc, itt viszont minimum egy órát kell kínlódnom ahhoz, hogy az én munkám legalább egy kicsit is hasonlítson a többiekéhez. Nagyjából annyi kézügyességgel áldott meg az Isten, mint egy vízilót, úgyhogy mióta az eszemet tudom, minden egyes hasonló tevékenység kínszenvedést jelent.
Emlékszem, egész úton zsörtölődtem, mígnem megláttam a házat, amely mint kiderült, a foglalkozások helyszíne lesz. Jobbra kanyarodtunk, majd a kapun belépve az udvaron találtuk magunkat. Olyan volt számomra a ház, mint a mesében. A régi nyikorgó tornác tetszett a legjobban, de bent is olyan volt, mintha visszamentünk volna az időben. El is feledkeztem, hogy miért vagyunk ott, a munkám eredménye pedig ezúttal sem lett rózsás, de annyira nem is érdekelt. Magával ragadott a régi ház, és alig vártam, hogy elmeséljem otthon, hol voltam.
Utána az évek alatt sokszor megfordultam a gyergyószentmiklósi népművészeti alkotóházban és annak udvarán: főként a húsvéti időszak maradt meg, amikor tojást festettünk. Mondanom sem kell, talán egyszer sikerült egyenesen húzni a vonalat, hazafelé pedig a tojást akkor is véletlenül elejtettem. Nem ment ez nekem…
Minden alkalommal mesélt az alkotóház, és milyen érdekes, hogy évek múlva a felújítását célzó projektről kellett újságcikkeket írnom. Ismét ott álltam az udvaron, és néztem, ahogy dolgoznak a szakemberek. Új köntöst kapott az alkotóház, de vigyázva, hogy régi fényében pompázzon. Ebben az időszakban tudtam meg, hogy 1840-ben építette Benedek János, és ezért hívják Benedek-kúriának a megyénkben is egyedülálló paraszt-barokk műemléket. Azt is az utánaolvasgatás közben tudtam meg, hogy a foglalkozásokat szervező Ethnographia Gyergyoiensis Alapítvány akkor jött létre, amikor én mindössze egyéves voltam, 1992-ben. Az alapítványnál maradva pedig mindenképp kiemelném Kisné Portik Irén néprajzkutatót, aki mind a mai napig szívén viseli az alkotóház és a benne zajló tevékenységek sorsát. Irénke néni hozzáállása azt hiszem nemcsak az én, hanem az összes korombeli fiatal gyermekkorát meghatározta, és ugyanúgy határozza meg jelenleg azokét, akik – hozzánk hasonlóan, egymás kezét szorongatva – kicsit félve lépnek be az alkotóház kapuján, amely most már szintén régi fényében tündököl, a kerítéssel együtt.
Ha ez a ház mesélni tudna – gondoltam a vasárnapi avatóünnepségen, majd elmosolyodva javítottam ki magam. De hát azt csinálja. Mesél generációról generációra.
Kertész László
A cikk a Hargita Népe március 14-i számában jelent meg.
.jpeg)
