kevés felhő
szórványos felhőzet
erős felhőzet
Ha beszippant a nagyváros...
Igazából sosem vonzottak a nagyvárosok. Jó, szeretem a pörgést, azt, hogy mindig történik valami, az emberek viselkedésével azonban egyszerűen nem tudok megbékélni. Először Budapesten ámultam el, legutóbb pedig Brüsszelben volt alkalmam megtapasztalni a nagyvárosi élet sava-borsát. Igazából bármelyik világvárost vehetnénk példaként, a végeredmény szinte mindegyik esetben ugyanaz: az emberi kapcsolatok háttérbe szorulnak, mindenki szalad, nézi az óráját, bedugja a fülét, pötyög a telefonján, forgalmai dugó vagy késés esetén pedig hatványozva emlegeti az égieket. Néhány napig tetszik a nyüzsgés, még élvezem is, azt azonban nehezen tudnám elképzelni, hogy minden reggel egy betontenger közepén ébredjek.
Bár városon nőttem fel, de elég nagy szarvashiba lenne egy kalap alá venni a két kategóriát. A székely kisváros még megőrizte a túlnyomórészt rurális jellemvonásait, szinte mindenkit érdekel, hogy mi van a másikkal: hogy érzi magát, mi van a családjával, milyen autót vett, vajon honnan volt rá pénze, hova megy nyaralni, és megint kivel szűrte össze a levet… Ha kimegyünk az utcára, ritkán találkozunk olyan emberrel, akit azelőtt legalább egyszer életünkben ne láttunk volna, némi túlzással szinte mindenki ismer mindenkit.
Mielőtt bárki is azt a következtetést vonná le a fentiekből, hogy szerintem nincs szépségük a nagyvárosoknak, jelzem, hogy ez nem így van. Szinte minden utcasarkon van látnivaló, a régi fényüket megőrző terekből, épületekből csak úgy árad a történelem, az utcai zenészek muzsikája pedig színessé teszi az egyébként szürkének tetsző hétköznapokat. Unatkozni még csak esély sem nyílik. Szép és jó a nagyváros, csak be ne szippantsa az embert…
Kertész László
.jpg)
