erős felhőzet
szórványos felhőzet
Ha a halottak beszélni tudnának
Utolsó út, végső nyughely – ezek a kifejezések egyértelműen azt jelzik, hogy aki eltávozott közülünk, ha mégoly szomorú is az elmúlás, de megtalálja az örök nyugalmat, s a test mulandó életét végleges halálra váltja. A napokban viszont több, temetőkkel kapcsolatos hír is cáfolta ezt a tényt, s jelezte azt, hogy a végső nyughely gyakran csak átmeneti, a jel pedig, amely a sírhelyet jelzi, szintén csak ideig-óráig nyújt védelmet a porladó porhüvelynek.
A Hargita Népében a csíkszeredai Hősök temetőjének „kiürítéséről”, vagyis a második világháborúban elesett német katonák kihantolásáról számoltunk be nemrégiben. Egy német katonatemetőket ápoló szervezet tagjai erőgépekkel estek neki a haditemetőknek szerte az országban, és kihantolták az általuk németnek vélt katonák maradványait. Tordán például 83 hőst kerestek, s az elesetteket nem föltétlenül a dögcéduláról, hanem az egyenruhagombokról, vagy ha az sem volt, csontozatukról vagy fogaikról azonosították, úgy vélve, hogy az erős csontú vagy tömött fogú katonák csakis németek lehettek...A markológéppel kiszabadított katonákat aztán zsákban vagy kis dobozokban egy újabb végső nyughelyre, a Jászvásári német katonai temetőbe szállították – egyes adatok szerint 7000, más adatok szerint 3800 társuk mellé –, valószínűleg abban bízva, hogy ott méltóbb tiszteletnek örvendenek majd.
A megbecsült, a gondozott katonatemetők gazdái nem egyeztek bele a kihantolásba, úgy vélem, helyesen döntöttek.
A másik hír szintén e hónapban látott napvilágot: a kolozsvári új zsidó temetőben kilencven magyar honvéd földi maradványait hantolták ki egy közös sírból magyarországi szakemberek.
Az exhumálást az tette szükségessé, hogy a temető érintett parcellája eladó és előreláthatóan más rendeltetést kap. A honvédeket 2016-ban, egy tervezett Maros megyei központi magyar katonai gyűjtőtemetőben temetnék majd újra – addig „raktáron” maradnak.
Ugyancsak a napokban jutott el hozzám a csíkszeredai származású dr. Száva Tibor Sándor legújabb kötete is, amely az eltüntetett brassó-bolonyai evangélikus temetőről szól. A Brassó központjában, 1987-ben megsemmisített magyar evangélikus temető története ugyancsak fájdalmas, mert – vagy éppen ezért – az itt nyugvó halottakat nem temették újra: 1987 augusztusának végén „buldózerekkel törtek be a temetőbe és simára gyalulták a területet”, megsemmisítve, összetörve a sírkövek túlnyomó részét. Az eltüntetett temető helye mai napig üres, hangsúlyozza dr. Száva Tibor Sándor, nem építettek semmit a helyére. Hogy miért tették? Erre nincs más magyarázat mint az, hogy a sírkövek, a néma tanúk egy kisebbségi népcsoport eltűnése után is zavarják a többségieket. Száva Tibor viszont könyvével újabb akadályt gördített a feledés útjába: összegyűjtötte és közzétette az evangélikus közösség 1863 és 1960 között elhunyt tagjainak névsorát, életkorukkal, foglalkozásukkal, lakcímükkel, elhalálozásuk dátumával és annak okával együtt. Első látásra egyszerű felsorolás, adathalmaz a könyvecske, de alaposabban tanulmányozva rájöhetünk, nemcsak a meggyalázott fejfákat próbálja pótolni, hanem újabb információval is ellátja az utódokat. Megtudhatjuk belőle, hogy milyen betegségek, járványok tizedelték a brassói magyarokat: szárazbetegség, rángás, agyvízkór, aszláz – hogy csak néhány halálokot idézzek. Olvashatjuk Brassó régi városrészeinek és utcáinak nevét, és azt is megtudjuk, hogy kisbaba, napszámos és korcsmáros, közlegény és harisnyás egyaránt van a földben nyugvók között. Nem beszélnek, mégis üzennek nekünk. Jelzik, hogy az élet mulandó, s a nyughely sem örök. Politikai rendszerek, üzleti körök, esetleg egyéni ambíciók áldozatai lehetnek még porladó csontjaink is – mert mindezzel szemben az emberi gyarlóság örök.
Daczó Katalin
