Gyújts rá, paraszt!
Van valami a levegőben ilyenkor ősszel, amitől gyújtogatni támad kedve annak, aki paraszt. Nem a jó gazdaembernek, aki hallott már a komposztálásról, s hogy földje jobban teremjen, ládában rothasztja kertjének hervadt kincseit. A paraszt az, aki tavasszal beveti kiskertjét, földjét, aztán szüret után erőst fura szokásnak hódol. Összegereblyézi a zörgő leveleket, halomba hányja a fuszulyka szárát, bőségesen meglocsolja motorinával, s alágyújt. Sőt, egy használhatatlanra kopott autógumival is jól megnyomtatja a halmot, attól vonja bakacsinba a környéket az ő füstje. Szóval ilyenkor ősszel tüzel mindenki, aki paraszt, és szívja az ő bunkó buzgóságának bűzét az egész szomszédság. Megfigyelésem szerint a tüzelés kényszere leginkább szép, napsütéses időben éri utol fentebb nevezettet. A hagyomány így diktálja, sőt azt is előírja: olyankor kell rágyújtani a száraz gallyra, amikor fúj a szél, a szomszédasszonyok boldogan kiteregették a frissen mosott ruhát, kitették az ágyneműt szellőzni és szélesre nyitották az ablakot, hadd frissüljön a lakás. A tradíció másik, szigorú szabálya: csakis a szomszéd szemét csípheti a füst, csakis az ő lakása válhat fél napra szalonnafüstölővé. Ezért aki paraszt, soha nem a saját ablaka alatt gyújt tüzet. A máglyát a kertje végében rakja, távol a házától, de jó közel a szomszéd kerítéséhez – ha már tüzel, szívja más a füstjét. Van ennek a hátsó megoldásnak egy praktikus haszna: amíg a gyújtogató ebédel, s odakint erőst fújja a szél az égő rakást, a ködben vigyázó szomszéd őrzi a tüzet, s ha a gomolygó szürkeségen keresztül ellát a lényegig, talán még időben észreveszi, ha meggyúl a fészer, lángolni kezd a kerítés, a ház, a csűr, erdő, mező. Mert az, aki paraszt, nem hajlandó komposztálni, sem pedig pár lejért zsákot vásárolni, abba tenni a száraz zöldhulladékot. Őrzi a hagyományt, minden évben gázolajat önt rája, hadd lobogjon, s hirdesse füstjelekkel: idén is megúszta büntetlenül a tüzelést, immár bé lehet gyújtani a kályhába. Csak az nem fér az effajta parasztnak a fafejébe, miért nézi dühösen könnyezve a szomszéd, miért nem örvend vele együtt, hogy idén ismét hozzájuthatott ingyen egy szippantáshoz a jóból? Mert, aki paraszt, nem érti, hiába mondják neki: oltani kellene, kedves szomszéd, nem éleszteni a hagyomány lángját, aminek minden ősszel megcsap és fojtogat, ó, a füstje. Pedig ha igazi gazda lenne és nem buta paraszt, erre gyújtana rá!
Lázár Emese

