Györfi Erzsébetet legutóbb a fogyatékosok számára szervezett karácsonyi vásáron hallottam énekelni. A Megyeháza árkádjai alatt standok sorakoztak a dermesztő hidegben, az emberek orrig begombolkozva igyekeztek ünnepi hangulatot varázsolni maguk és mások számára. És akkor megszólalt egy dallam. Kíséret nélkül szárnyalt egyre feljebb és feljebb. Ki az árkádok alól, átsuhanva a tömbházak között, megtörve a ködöt. Györfi Erzsébet Kájoni Cantionaléjából énekelt. Györfi Erzsébet 1958-ban született Madéfalván, ahogy mondja: „Falusi leány vagyok és igen-igen jó helyen születtem. Egy olyan falu, ahol jól érzem magam, jó közösség van, és úgy érzem, mindmáig – mivel a szülői ház megvan és majdnem naponta visszajárok –, hogy egyik legbiztonságosabb hely számomra Madéfalva. Nyilván, ez a gyermekkorra vezethető vissza.” Meleg családi légkörben nőtt fel, egyedüli gyermekként szülei tenyerükön hordozták, odafigyeltek arra, hogy mit szeretne, mire van tehetsége. A nyolcadik osztály elvégzése után a csíkszeredai óvónőképzőbe felvételizett. Az életrajzi adatoknál maradva, Györfi Erzsébet nagyon fontosnak ítéli meg azt, hogy diákkorában találkozott a Barozda együttessel, amely később meghatározta életét, az autentikus népzene felé terelte a fiatal óvónőt. A Barozda 1976-ban alakult, Simó József, Pávai István és Bokor Imre zenetanárokból. Röviddel az alakulás után csatlakozott Erzsébet is az együtteshez. Gyermekként hegedült, énekelt, ahogy fogalmaz, „ahol lehetett énekelni, muzsikálni, mindenhol ott voltam, a zene mindig kibújt belőlem”. Mindig szerette a népzenét, a népdalt, de ugyanakkor nagy rajongója volt – és ma is az – a minőségi beat- és rockzenének is. De nagy hatással volt rá a gimnázium magyartanárnője, Bărbat Teréz is, aki minden frissen megjelent lemezt meghallgattatott diákjaival osztályfőnöki órán, ami „szintén megvetette az ágyát” későbbi zenei ízlésének. Az óvónőképzőben az Imets Dénes tanár úr vezette kórusban is énekelt, gyakran szólistaként. A Barozda együttes zenészei épp egy Kodály-népdalfeldolgozásokat bemutató fellépését látták, ennek nyomán hívták el hangpróbára, ami megpecsételte Györfi Erzsébet további karrierjét. – Illusztrációként, hogy mivel is kellene foglalkozni, egy széki gyűjtést hallgattunk meg. Különlegesen hatott a muzsika, ugyanis addig még nem hallottam széki parasztzenét és rendkívüli hangulattal párosult. Pillanatig sem volt kérdés, hogy elkötelezem magam az effajta zene mellett. Érdekes, ma is ugyanazt a hangulatot élem át, ha meghallom a felvételt. Nem véletlen, hogy a széki mindmáig egyik kedvencem – eleveníti fel a kezdeteket. És elkezdődtek a Barozda zenekarral közösen tartott próbák. Amire így emlékezik vissza Erzsébet: – Nagyon pontosan, következetesen, céltudatosan zajlottak a próbák. Nagy tenni akarással, szép koncepcióval dolgoztunk. Komoly munka zajlott – emlékezik vissza. Sorolja: Bokor Imre volt a prímás, Pávai István a kontrás, Simó József pedig a bőgős. Kitűnő szakemberek lévén, rövid időn belül több tájegység zenéje került a repertoárra, tudományosan átgondolva. Párhuzamosan beindultak a gyűjtések és a táncház, és rendszeresen koncerteztek. – Újdonságként hatott a paraszti muzsika eredeti formájának előadása városokban, a városi közönségnek, annak a közönségnek, amely többnyire másfajta népzenéhez volt szokva, viszont egyre nagyobb réteg figyelt fel, érzett rá ennek fontosságára. Ebből a munkából, ezektől a koncertektől és táncházaktól indult útjára az, amit ma erdélyi táncházmozgalomnak nevezünk – osztja meg első élményeit. Mint mondja, 1976-ban nagy segítségükre volt a terjesztésben Demény Piroska kolozsvári rádiós Vetettem violát című népzenei műsora is, valamint a Román Televízió Magyar Adásának ilyen irányú műsorai. – Erdély-szerte érzékelhetővé vált, hogy a falusi érték szép, megbecsülendő és tanulandó – tette hozzá. Arra lettem kíváncsi, hogyan zajlottak a gyűjtések az 1970-es, 80-as években, amikor még nem volt diktafon, okostelefon, mindenféle ehhez szükséges eszköz. Fura, hogy alig negyven éve zajlott mindez, és műszaki szempontból gyakorlatilag a kőkorszakhoz hasonlított. – Általában a tanító és a pap tudott mindent a faluról, a benne élőkről. Vagy, ha csak megálltunk az utcán és azt kérdeztük, ismernek-e valakit, aki jól énekel, jól muzsikál, akkor is rögtön elirányítottak. Legtöbbünknek nem volt eszközünk. Pávainak valahonnan került egy UHER magnója, az nagy segítség volt. Azt hiszem, ’78-ban vették a szüleim azt a Tesla magnót, amit súlyánál fogva csak otthoni lejátszásra használhattam. Aztán egy-két éven belül jelentek meg az első kazettás magnók. Az óvodában is volt egy, amit sokszor kölcsönvettem – emlékezik vissza Györfi Erzsébet. Később megjelent a Kaláka című műsor Csáky Zoltán és Simonffy Katalin szerkesztésében, szakmai tanácsadója a Barozda-tag Pávai István volt. Középiskolás diákok számára szervezett honismereti vetélkedőként átfogta egész Erdélyt, a műsorban a szórványmagyarságot is sikerült bemutatni. Ebben a Barozda jelentős szerepet vállalt, s a Bodzafa, az Ördögszekér és a Venyige zenekarokkal együtt az adások nagy közös muzsikálásokká alakultak. Arra lettem kíváncsi, hogyan született az első lemez? No meg mennyire jelentett áttörést azokban az időkben egy album megjelenése? – Muzsikálás közben adódott a lehetőség lemez kiadására, és mi nagy örömmel fogtunk bele a munkába. Bár a Barozda kapta az ajánlatot, a lemezt megosztottuk a Regősökkel, a Venyigével, az Ördögszekérrel és a Bodzafával. Kis-küküllőmenti, gagyi, mezőségi, széki és kalotaszegi zene van rajta, nagyon sikeres táncházlemez lett. Egyetlen célunk volt: terjeszteni a népzenét és egységesen dokumentálni az erdélyi táncházmozgalmat. Aztán 1982-ben megjelent a második, immár önálló lemezünk, de a kommunista hatalom nyomásának erősödése miatt azután több nem jelenhetett meg. Minden más felvételünk a rendszerváltás után láthatott napvilágot – tekint vissza Györfi Erzsébet, aki pillanatok alatt elő is varázsolja a lemezeket, amelyek meggyőződésem, a legtöbb székelyföldi lemezgyűjteményben ott lapulnak. Majd jöttek a sötét nyolcvanas évek – emlékezem, holott én azokat az éveket a mai Márton Áron Gimnázium, az akkori Matematika–Fizika Líceum biztonságos falai között töltöttem, és a kommunizmusból nem sokat észleltem. – Működött a táncház, tanítottunk, gyűjtöttünk, előadásokat tartottunk, és nyilván felfigyeltek ránk. Az akkori hatalom veszélyt látott ebben, mert egyre nagyobb közösség gyűrűzött körülöttünk a Székelyföldön, de egész Erdélyben. A táncház gyakorlatilag olyan mozgalommá nőtte ki magát, amiben veszélyforrást látott a hatalom – meséli tapasztalatait a népdalénekes. – A nyomás azzal kezdődött, hogy le kellett román nyelvre fordítani a plakátok, a népdalok szövegét. Végül már minden egyes rendezvényre Bukarestből kellett engedélyt kérni, ami egyre jobban nehezítette az együttes működését. Mindennek a teteje volt, amikor arra szólítottak fel, hogy változtassuk meg az együttes nevét és repertoárját – meséli Erzsébet. Mint mondja, ez volt az a pont, amikor olyannyira ellehetetlenítették a munkájukat, hogy nem látták a kiutat és az együttes szétszóródott a szélrózsa minden irányába. Egy év múlva már Bokor Imre és Simon József Svédországban voltak, később ő is Németországba költözött. – Milyen volt Németországban élni? – kutakodom tovább. – Azért választottuk Németországot, mert férjem erdélyi szász származása lehetővé tette a letelepedést, s nem utolsósorban, főleg Dél-Németország, közelinek számított, egy nap alatt haza lehetett érni – vázolta a célország választásának okát. A nehézségek azonban nem szűntek meg, csupán más jellegűek voltak: – Nem volt könnyű, senkinek nem könnyű a kivándorlás: új környezetet kell megszokni, új kultúrába kell belepottyanni, más nyelvet kell tanulni. Ugyanakkor azt is megtapasztalhattam, hogy az új kihívásokra az ember talán nagyobb erővel válaszol. Szerettem volna a szakmámban dolgozni, két év intenzív nyelvtanulás után egy óvodában el is tudtam helyezkedni és hosszú évekig itt tanítottam. Ezután átmentem korrepetálónak az elemi iskolába, majd jó néhány évig a város ifjúsági központját vezettem. Mint mondja, később valahányszor itthon voltak látogatóban, azt észlelték, hogy az okok, ami miatt elmentek, enyhülőben, megszűnőben vannak. Legalábbis nem abban a formában vannak jelen, mint voltak. – Így egyre indokoltabbá vált, hogy fontolóra vegyük a hazatérést. Nagyon szerettem itthon lenni, azóta is jól érzem magam itt. Így született meg a döntés, hogy a házunk ide épüljön, férjem szülői háza mellé, Csíkszeredába és ne oda, Németországba. Végül 2007-ben költöztünk haza, megvártuk, míg a leányunk érettségizik, nem lett volna jó őt kimozdítani az iskolájából – vázolja hazatérésük történetét. A hazatérés élményéről érdeklődöm, a visszaköltözésről, visszaszokásról, hogy kövessük a történések időrendiségét. – Nahát, az nem nehéz, mert egyetlen pillanatig sem szakadtunk el ettől a helytől. Folyamatosan, rendszeresen jártam haza, még a veteményemet is rendeztem – nevet Erzsébet. A tanügyben ott is több a szabadság, hat vakációra tagolódott a tanév óvodában, iskolában. Így évente legalább ötször itthon volt, „ami nem kevesebb, mint egy negyedév”. – Nem kellett visszaszoknunk, csak kisebb-nagyobb periódust átugorva folytatni, amit abbahagytunk. Édesanyámat sajnos ottlétem alatt veszítettem el, édesapám egyedül maradt. Ez nem egy könnyű feladat egyedüli gyermekként. De a Fennvaló mindig kerít megoldást! A sokak által hidegnek nevezett német kolléganőim átvállalták a munkámat azért, hogy hazajöhessek és a munkahelyem ne vesszen el. Több mint fél éven keresztül ott tudtam lenni kórházban, otthon. Haza tudtam költözni és ott voltam mellette a műtétei során, gondozni tudtam őt, az utolsó perceiben is vele lehettem – anélkül, hogy a munkámat elveszítettem volna – emlékszik vissza a nehéz időszakra. – Később, édesapám gondozásánál már itthon lehettem. Mint mondja, a gyakori itthonlétek segítették a kapcsolattartást is, megmaradtak a barátságai, zöldült a veteményese, működött mindkét élete. – Ha az ember akarja, egyetlen pillanatra sem szakad el ettől a helytől, és így nekünk nem volt nehéz hazaköltözni – összegzi a hazatérés körülményeit. Györfi Erzsébet sosem hagyta abba az énekelést, ennek ellenére megkérdeztem tőle: Hazaköltözés után már nem lehetett főállásban énekelni? – Sosem énekeltem főállásban – árulja el a hihetetlen tényt. – Óvónő vagyok, annak ellenére, hogy lett volna alkalmam többször is főállásban énekes lenni. Amikor hazakerültünk, visszamehettem volna korábbi munkahelyemre, viszont akkor lett ágyhoz kötött édesapám, így aztán lemondtam erről a lehetőségről. Tennivalója viszont akad, nem unatkozik: – Gyerekeket korrepetálok, versenyekre járok, fellépéseket vállalok, még egy bábcsoportban is részt veszek. A főállás mindig az óvoda, iskola volt, és mindmáig, immár 35 éve tanítok. De sosem hagytam abba az éneklést sem. Egyik nem helyettesítette a másikat, ugyanakkor egyikről sem tudtam lemondani – hangsúlyozta. Ősszel újból lesz Barozda-koncert, ugyanis idén negyvenéves a Barozda. – Most arra készülünk, október hetedikén Kolozsváron, nyolcadikán pedig Csíkszeredában koncertezünk. A repertoáron természetesen lesz erdélyi történelmi zene és népzene is. Mert, bár erről nem beszéltünk most, a Régizene Fesztivál alapítása is a Barozda nevéhez fűződik. Nagyon várom ezt a koncertet, nagyon jó érzés készülni rá, és az is jó érzéssel tölt el, hogy itthon mindig szerető közönség fogad. Ezzel a megállapítással fejezzük be a beszélgetést Györfi Erzsébettel. Az újságíró fő feladata, hogy tájékoztasson. Nos, a szerencsének köszönhetően nagyon fontos információval szolgált a Györfi Erzsébettel készített beszélgetés: lesz Barozda-koncert sok év után!, de ugyanilyen érdekes volt azt is hallani, hogy vissza lehet jönni sok év után is. Haza lehet jönni! És érdemes is, főleg, ha az embert ide kötik szülei, barátai, ismerős terei, épületei, emlékei. És nem utolsósorban veteményeskertje. Csata Orsolya