Gyöngyössy János neve nem ismeretlen a múlt iránt érdeklődő székelyföldiek számára – és nem csak, hiszen neve, munkásságának híre eljutott a határon túlra is. Legutóbbi munkái A székelység története című tankönyv és kézikönyv második, bővített kiadásában is láthatók, a kötet bemutatóin, pannókon vagy vetített képeken köszönnek vissza jellegzetes stílusában fogant illusztrációi. A történeti grafikus munkásságát Lőrincz Ildikó művészettörténész ismerteti. [gallery link="file" ids="24214,24213,24210,24212"] A félreeső kis faluban, Homoród­keményfalván lakó Gyöngyössy János neve nem ismeretlen a székelyföldi, erdélyi közönség előtt, ugyanis kitartó, aprólékosan igényes illusztrátori és rajzolói munkásságával már több ízben is jelentkezett az 1990 óta eltelt időszakban. Gyöngyössy, saját bevallása szerint, gyermekkora óta egyhuzamban rajzol, rajzai tematikáját illetően általában a történelmi témák érdekelték: várak, ostromok, csatajelenetek. Az 1989 előtti időszak trendje szerint a vegyészmérnöki pályát választotta, azt is szép szakmának tekinti, és ért is el benne eredményeket, azonban már az egyetemi évei alatt elemi erővel tört elő belőle a műemlékek, a történelmi múlt iránti érdeklődés. Kezdetben építész barátai egyengették útját, sokat tanulmányozta Kós Károly, Keöpeczi Sebestyén József és Debreczeni László munkáit, mentorának később Dávid Lászlót tartotta. A történeti grafikát ma művelők közül a Munkácsy Mihály-díjas magyar festő- és grafikusművész, egyetemi tanár, tanszékvezető és rektor Kőnig Frigyessel tartja a kapcsolatot. Eddigi munkái közül megemlíteném az egyedi módon, kézzel írt és illusztrált kötetét, a Székely templomerődöket, az első, felmérő munkáit tartalmazót, amelynek terepismeretről maximálisan tanúskodó rajzait saját helyszíni felmérései alapján készítette több mint egy évtized során végzett kutatásai nyomán, s amely még fekete-fehér grafikákkal illusztrált kiadásban 1993-ban látott napvilágot. Ezt követte 1994-ben a második, 1999-ben pedig a harmadik megjelenés, mind udvarhelyi nyomdák jóvoltából. A könyv szakmai elismerést is kapott: 1993-ban az Erdélyi Múzeum-Egyesület pályázatán első díjjal jutalmazták az előtanulmányát és a rajzokat, 1996-ban pedig a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság tüntette ki a szerzőt Debreczeni László Emlékéremmel. A negyedik, immár bővített, színes illusztrációkkal ellátott míves kiadását 2013-ban a Góbé-termékcsalád létrehozói segítségével jelentették meg. Vidékünk sajátos stílusban megépített erődített templomait leíró és rajzzal megjelenítő kiadvány egy új, vizuálisan is ható tansegédlet, amely hozzájárul a székelység történetének jobb megértéséhez. Mindemellett társszerzője volt a Budapesten 1995-ben megjelent Kerny Terézia–Sebestyén József szerzőpáros Székelyföldi vártemplomok című könyvnek is. A székelyudvarhelyi származású Gyöngyössy János A székelység története című kötethez várak és vidéki települések rajzait, családi címereket, egy-egy rekonstruált csatajelenetet, fegyvereket, történelmi személyiségek portréit, címereit rajzolta meg. Több rajzát, ami a kötetben is szerepel, már korábban elkészítette. A homoródmenti székely családi címereket 2005–2006 között festette meg, az erdélyi fejedelmek portréját pedig 2007 és 2008 között készítette. Legutóbbi munkája a nagy népszerűségnek örvendő székely kártya, amelynek megrajzolt szereplői a székelység jeles történelmi személyiségei. Időközben filmszereplőként is viszontláttuk Gyöngyössy Jánost a Vasparipával a Székelyföldi Legendáriumon című, Szent László-legendákat bemutató 50 perces ismeretterjesztő dokumentumfilmben. A művész fáradhatatlan munkát vállal az Élő Székelyföld Füzetek illusztrációs anyagának megalkotásában. Gyöngyössy kutatói, rajzolói és tanulmányíró munkásságát immár a történészszakma is elismeri, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy 2011-ben éppen történészek által kapott felkérést arra, hogy elkészítse illusztrációs anyagát az akkor még terv formájában lévő A székelység története első kiadásának. A történészekkel, archeológusokkal és az építészekkel szorosan együttműködő rajzoló saját alkotói pályát taposott ki magának: munkásságát a történeti grafikus kifejezés írja körül a legjobban. A 6–7. osztályosoknak szóló, azonban mindenki számára használható kézikönyv illusztrációját elkészítő személynek azonosulnia kell mindazokkal, akik a kötetet lapozni fogják, tudnia kell, hogy a nyomtatott szöveg szemléltetését, kiegészítését szolgáló rajzai kit és hogyan kell megszólítsanak, megérintsenek. A jó illusztráció az egyszerű szemléltetésen túllépve, új művészi élmény hozzáadásával a szöveg megértéséhez, átéléséhez segíti az olvasót, a szöveg ébresztette illúziót és hangulatot erősíti. A középkori kódexek illusztrációit illuminációnak hívják – ebből is látszik, milyen rendkívüli szerepet tulajdonítottak a szöveghez illeszkedő illusztrációknak. Itt, most a háttérben lepörgő képek A székelység története kötet illusztrációi, így egymagukban nem azt a hatást keltik, amit a kötet forgatói számára kell nyújtaniuk. A középkori Erdélyről szóló részeket lapozva feltűnik egy-egy erdélyi fejedelem portréja, amelyet naiv stílusban alkotott meg Gyöngyössy, hiteles történelmi adatokkal egészítve ki a korabeli metszetek, rajzok, festmények és pénzérmék alapján elkészített vizuális művet. Az egyes portrék színvilága a protestáns templomaink némelyikében máig fennmaradt kazettás mennyezetek hangulatát idézi, az arcképeket szegélyező köriratok majuszkulái az illető fejedelem nevét és titulusát jelzik. A reneszánsz, illetve a barokk korra jellemző ruhákba öltözött neves személyek arcáról az a fajta elszántság tükröződik, amit az oszmán–török és a Habsburg Birodalom felől jövő elvárásoknak mindig eleget tevő sajátos diplomáciai talentum érlelt. Ami a templomerőd-rekonstrukciókat illeti, a szerző felhasználja az 1980-as években végzett felméréseit, a kötetben kiegészítvén azt a legfrissebb régészeti és levéltári kutatások eredményeivel. A még létező, vagy ma már csak romokban fellelhető épületek, épületegyüttesek megrajzolásánál Gyöngyössy előszeretettel alkalmazza a madártávlatot, azt az ábrázolásmódot, amelyet a hadmérnökök is használtak, s amely az erődítés bástyájáról, a vár fokáról vagy a torony tetejéről láthatókat jeleníti meg. Képein a topográfiai egzaktság, az ikonográfiailag legfontosabb természeti és történelmi motívumokat (fellegvár, hegy, sáncfal, tornyok, kapu) egyesítő nézőpont kiválasztása a rajzoló históriai-műemléki érzékenységéről, reprezentációs igényéről vall. A székely templomerődök rajzai a rideg műszaki rajzokon túlmenően tartalmaznak valami mást is, ami emberivé, egyedülállóvá varázsolja ezeket a munkákat. A néző fantáziáját is beindító műemlék-rekonstrukciók mindegyike felidéz valamit a templomok merész tetőszerkezetei, a támpillérek, a mérműves ablakkeretek, a belső gyilokjáróval koronázott öles védőfalak, a bástyák és a tornyok adott korban betöltött szerepéből. Az elmúlt századok hangulatát idézik a megrajzolt nemesi címerek is, amelyeknek első elkészült példányai a kilencvenes években a szerző által működtetett falusi kiskocsma dekorációját képezték. A kézzel rajzolt, egyedi családi címerek ismeretterjesztő célzattal készültek, egy picit népszerűbb megoldásokat alkalmazván, és egy-két helyen eltérnek a szigorú heraldikai szabályoktól, a szín-árnyalásra vonatkozóan mondhatni kompromisszumokat tett szerzőjük. A megrajzolt címerképek dekoratív jellegükön túl a múlt tekintélyéről, az adott kor hierarchikus rendszeréről tesznek tanúbizonyságot. Csatajelenetek, harcosok, egy-egy település épületei képezik az illusztrációk további anyagát. Mindezen alkotások alapja a kézi rajz, amelynek karakterét, jellegét, sajátosságát a vonalak vastagságának lüktetése, az arányok, az árnyalt, vagy fekete-fehér, esetenként színezett foltok, pontozások, síkok eloszlása, váltakozása adja meg. Ezáltal válnak egyedivé, különlegessé úgy, hogy alkalmasak érzések, hangulatok kifejezésére, éppúgy, mint adott helyzet, állapot vagy környezet bemutatására, érzékeltetésére, rekonstruálására és ábrázolására. Gyöngyössy rajzai készítésekor általában a vegyes technikát alkalmazza. A körvonalakat a ceruza- és a tusrajz adja meg, a színezést pasztellel végzi. Legutóbbi munkáiban már akvarellt is használ. Az alkalmazandó technikát maga a soron következő feladat határozza meg. A legújabb megoldásoktól sem zárkózik el az alkotó, de belső világát leginkább a kézi rajzzal tudja megjeleníteni, és csak legvégső esetben használ elektronikus úton végzett kisebb korrigálásokat. A kivetített grafikai rekonstrukciók alapja elsősorban a történelmi (levéltári, régészeti) adat. Ahol azonban ez nem fellelhető, a történelmi analógiák nyújtanak fogódzót, és ezt egészíti ki egy kis ellenőrzött fantázia – amint az alkotó fogalmaz. A történelemkönyvben a gyerekeknek szánt illusztrációkba valamivel több elképzelt elemnek is helyet adott, ám ezeket is gondosan átszűrve egy elég szigorú, racionális szűrőn. Amikor arról kérdeztem az alkotót, milyen jelentőséget tulajdonít a fejedelmek történelmi arcképcsarnokának, egy-egy család címere sajátos megörökítésének, avagy egy-egy vár rekonstrukciós rajza elkészítésének, Gyöngyössy a következőt válaszolta: „Meggyőződésem, hogy a történelem nem egy ünnepi bokréta, amelyet kivételes napokon a kalap mellé tűzünk, majd megfeledkezünk róla… Nem, a történelem áthatja az életünket. A fejedelmeink nemcsak egykor élt figurák, hanem az ország nagyjai, akiknek erényei és hibái is együtt munkáltak abban, hogy mi most itt vagyunk, magyarok vagyunk és ragaszkodunk a szülőföldhöz. Hasonlóképpen a családi jelképek sem valami címkórság késői relikviái, hanem történelmi jelenlétünk szépséges darabjai, helytállásunk bizonyítékai. A várak titokzatos, sejtelmes világa pedig, azt hiszem, önállóan is elég motivációt jelent ahhoz, hogy legalább az emléküket megőrizzük, egykori aspektusukat felmutassuk.” Meggyőződésem, fontos odafigyelnünk az olyan alkotóra, aki tud rajzolni. Leonardót idézném: „A rajzot nem elég tudománynak nevezni, hanem istenségnek, mert a teremtés minden látható művét újra tudja alkotni.” Aki tud rajzolni, az egy olyan kincs birtokában van, amit világteremtésnek is nevezhetünk. Egy-egy mű, egy-egy külön világ. Látvány és gondolati világ összebékítésének lehetőségei olykor a valóságtól a transzcendens felé vezetnek. Maradjon hát a végszó az, amit a szerző is állít, és amit reményeim szerint a könyv illusztrációi is sugallnak: az önazonosság, az identitás erősítése, gazdagítása itt és most, Székelyföld zűrzavaros és konfliktusokkal terhelt történelmének köszönhetően még mindig alapfeladatnak számít. Gyöngyössy János e feladatnak tett és tesz eleget.