enyhe havazás
borús égbolt
enyhe eső
Gyógyítás, parancsszóra
Nem egyszerűen felelőtlenség és szükségtelen pánikkeltés, hanem valóságos önsorsrontás az a torzsalkodás, vagdalózás, ami a jelenlegi súlyos járványtani helyzetben a kormány és a hazai egészségügyi személyzet – orvosok, ápolók – között egyre nyilvánvalóbban megmutatkozik. Sajnos, az elmúlt hét alatt minden napra jutott egy-két olyan hír vagy bejelentés, amelyek különböző kórházi, egészségügyi – sok esetben sürgősségi – szolgálatot ellátók tömeges felmondásáról értesítenek. Noha döntésüket az alapvető védőfelszerelések és orvosi eszközök hiányával indokolják, tettüket egyesek mégis megfutamodásnak, gyávaságnak nevezik. Mások inkább a koronavírus ellen szemtől szembe harcoló orvosok és ápolók kétségbeesett segítségkérésének értékelik. Valahol mindkét vélekedésben igazság lehet.
Igen, igaz, minden háborúban voltak és mindig is lesznek katonák, akik az ellenség közeledte láttán állásaikat elhagyva hanyatt-homlok menekülnek. Igen, igaz, nyomás alatt, stresszhelyzetben nem mindenki tud szembenézni a rá háruló nehézségekkel, megpróbáltatásokkal. És nem is kell ehhez feltétlenül frontszolgálatos közkatonának lenni, megfutamodásban tábornokok is tudnak rossz példát mutatni: az egy hete posztjáról angolosan távozó egészségügyi miniszter például biztosan többet tudna erről mesélni. De ettől még nem szabad mindenkit – egy kaptafára véve – dezertőrnek tekinteni: azokat az orvosokat, ápolókat sem, akik úgy érzik, képtelenek harcolni a láthatatlan, egyre több és több beteget produkáló kórral. A nem tud és a nem akar között ugyanis óriási különbség van.
Javaslom, ne ítélkezzünk az otthonainkba zárkózva, a világszinten százezrek halálát okozó járványról csak hírekből halva, azok fölött, akik a munkájukból adódóan a koronavírus fertőzöttjeivel testkontaktusban vannak. Ők a járvánnyal és az áldozatokkal is szemtől szembe találkoznak. Nem néhány futó alkalommal, hanem állandóan, nap mint nap. Ők azok a frontszolgálatos katonák – orvosok, mentősök, asszisztensek –, akik nem gyávaságtól, hanem a tehetetlen dühtől vezérelve csapják földhöz harcra alkalmatlan fegyvereiket. Jogosan dühösek feletteseikre, ha nem kapnak eszközöket, ha hiányosak a felszerelések, ha munkájuk végzéséhez, a betegek ellátásához nem adottak a legalapvetőbb feltételek. És igen, közben ők is félnek. Természetes, hisz ők is emberek. Főorvosok, nővérek, ápolók is rettegnek, mert tudják, hogy védőmaszkok, kesztyűk, köpenyek, fertőtlenítőszerek nélkül ők is rövidesen megbetegednek. Az egészségügyi dolgozók közül háromszázan már így is igazoltan fertőzöttek, és nem elkerülhetetlen okból lettek betegek. Csoda, hogy dühösek és frusztráltak és kétségbeesettek? Milyenek legyenek, ha a járvány ellenében sem a maguk, sem a családjuk védelmében, sem a kezelésre, gyógyításra szoruló betegeik érdekében nem tehetnek? De mégis vállalják, mégis mennek. Tudják, hogy most rájuk van szüksége mindenkinek: a rettegett COVID-19 ellen a kórházak intenzív osztályain vívott harchoz sem a szájhős politikusok, sem az utcán járőröző rendőrök, sem az elrettentésre kivezényelt terepruhás fegyveresek nem értenek.
Tudják, látják, tapasztalják, hogy a kialakult egészségügyi válságban sem az államfő, sem dédelgetett kormánya nincs a helyzet magaslatán. Ahelyett, hogy a probléma okával törődnének, inkább a távozás megnehezítésével, az orvosok, nővérek felmondási határidejének meghosszabbításával, durvább hangnemben a praktizálási jog megvonásával ijesztgetnek. Támogatás helyett fenyegetik azokat, akiken a hazai egészségügyi ellátórendszer fennmaradása vagy összeroppanása, közvetve a járvány romániai halálos áldozatainak száma múlhat. Nem szankcionálni, parancsoló, katonai rendeletek hangnemében utasítani, hanem megbecsüléssel, minden erőforrást a rendelkezésükre bocsátva kellene küzdeni, harcolni azokért a gyógyítókért, akiken a sorsunk, akiken az idős szeretteink élete múlhat. Nem fenyegetni, riogatni, hanem odaadással segíteni, megtartani kellene azokat, akikért más bajba jutott országok – lásd az orvosokért repülőt küldő Ausztria példáját – két kézzel kapnak. Akik nem ezt teszik, azok a veszélyesek. Ők az igazán köz- és életveszélyesek.
Domján Levente
.jpg)
