borús égbolt
enyhe havazás
enyhe eső
Gyermekuralom vs. gyermekközpontúság
Egyre több szaki mondja, hogy megbukott az engedékeny, megértő, vagy ha tetszik, liberális nevelés. Mert nem lett boldogabb tőle a szülő, de a gyerek sem, sőt talpraesettebb sem. Vekerdy Tamás, évtizedek óta a szülői szerepet vállalók millióinak „nevelés-guruja” egyenesen hülyeségnek minősíti a liberális nevelés, liberális szülő fogalmakat. Egy interjúban Rousseau-t is idézi a magyarországi pszichológus, aki a szabadság fontosságát hozta be a nevelésbe, de azt is mondta, hogy „adj keretet!”. Szóval a gyerek kíváncsiságát, érdeklődését, kezdeményezéseit élhesse meg szabadon, de biztonságos keretek között.
A szabályok kérdése nem kerülhető meg. Nevelési trendek jönnek-mennek, de vannak alapvető kutatások és rengeteg tapasztalat, amelyek mind azt mutatják, hogy biztonságos, érthető, következetes korlátok nélkül bizonytalanság, elveszettségérzet, a „meddig-mehetek-el” állandósuló, fölösleges feszültsége, sok frusztráció van. A felsoroltak pedig egyáltalán nem kedveznek a kiegyensúlyozottságnak, a boldogságnak sem.
Adott egy család, ahol nem állítanak fel szabályokat, nehogy már a gyerek személyiségét akadályoznák a kibontakozásban. Az apróság minden igényét kielégítik, akkor és most, nem szólnak rá, soha nincs határozott NEM, együtt alszanak, esznek igény szerint, azaz minden úgy esik, ahogy suppan. Elkezdődnek a gyakran 24 órából álló nappalok, és a gyermekuralom a családban (nézzék meg az Ernelláék Farkaséknál című Hajdú Szabolcs-filmet! A kis Brúnó rendesen lefárasztja apukáját, és nem csak…). Olyan – szerintem paradox – helyzetek alakulnak ki, amikor a szülő kérezkedik el a négyévestől, ha egy hónapban egyszer meginna egy kávét a barátnőjével. Amikor „nem lehet betenni a kétévest az autós gyerekülésbe. Egyszerűen nem engedi”. Vagy: „öt éve egymás hegyén-hátán alszunk, azaz túlzás, hogy alszunk, mindennap összetörve ébredünk fel. De hát nem lehet még külön altatni a gyerekeket, mert akkor órákig sírnak”.
Döbbenet mindez számomra. Önök komolyan elhiszik, hogy erős, biztonságot sugárzó, magabiztos, saját igényekkel rendelkező felnőtt hiányában boldogak lesznek ezek a gyerekek? Kitől tanulnak hatékonyságot, azaz azt, hogy én képes vagyok egy helyzetet megfelelően kezelni, ha állandóan apjuk, anyjuk feje tetején járnak, az idegeiken táncolnak? Mi történt, hogy a szülők jelentős része ártatlanul kijelenti, hogy NEM LEHET bizonyos nevelési helyzeteket megoldani?
Gyermekuralom helyett én a gyermekközpontúság híve vagyok. Amikor valóban a gyermek jóléte, egészséges személyiségfejlődése a legfontosabb, de ahol minden családtag jól érzi magát, és nem a másik kárára. Amikor rengeteg időt töltünk együtt, és minden adódó helyzetet egymás gazdagodására használunk fel (érzik a kölcsönösséget?). Együtt járunk az utcán, kirándulunk, beülünk egy étterembe, és együtt gyakoroljuk a szabályokat, amelyek léteznek a világban. Ha én betartom, neki miért ne kéne? És közben felfedezzük a világot. Otthon pedig mindenkinek megvan a saját felségterülete, az érintkezési pontokon pedig alkalmazkodás van! Nem pakolom el a játékot, ha a munkaszobám közepében épült fel a vár. Mert nem az én dolgom. Ha meg dolgozom, beszélgetek telefonon, fáradt vagyok, akkor csendet kérek, én, a szülő. Persze mindebből én is adok: személyes odafigyelésből, csendből, jókedvből, élményből stb. Mert a gyermekközpontú családban kompromisszumokon alapuló együttműködés van, partnerek vannak, akik az igények változásával rugalmasan kezelik a korlátokat, szabályokat, és – könyörgöm – nem alá-fölérendeltségi viszony van a szülő és a gyerek között. Mert az már a ló túlsó oldala, s általában a végletek között érdemes keresni az igazságot. És a lelki egészséget is.
Asztalos Ágnes
