borús égbolt
Gyermekkorunk kincsei, a nagymamák
A nagymama az, aki gondosan kötöget unokájának, kedvesen beszélget vele, és mindig csak jót akar neki – ezzel a képpel a filmekben és a rajzfilmekben is gyakran találkozhatunk, és ha jobban belegondolunk, nem sokban tér el a valóságtól. A nagymamák tényleg azok, akik bearanyozzák gyermekkorunkat, megszépítik az emlékeinket, és nagyon szeretjük őket ezért (is). Manapság mégis úgy látom, már ez is kezd megváltozni: az unokák nem szeretnek a nagyihoz menni, mert unalmas, ráadásul még wifi sincs, hogy közben Facebookozni lehessen. Igazából csak sajnálni tudom ezeket a gyermekeket, mert olyasvalamiről maradnak le, ami nagyban befolyásolhatja későbbi jellemüket, pozitívan alakíthatja személyiségüket, amire mindig kellemesen gondolnak vissza a későbbiekben. Hála az égnek, szép számmal akadnak azért pozitív példák is, amikor a gyermekek élnek-halnak a nagyszüleikért, a nagymamáért, nagymamákért. Ahogy én is.
Kicsivel több mint két éve veszítettem el az egyik nagymamámat, akinél gyermekkorom java részét töltöttem, és akitől csak jót tanultam. Egyszerű asszony volt, azonban mindig láttam benne valami csodálatosat: ahogy tanácsot adott, ahogy figyelt, amikor panaszkodtam, és akkor is, amikor leszidott egy nem megfelelő tettemért. Bizony, a nagymamák szájából még a szidás is másképp hangzik, sokkal elviselhetőbb. Megfogadtam, igyekszem majd alkalmazni mindazt a tanítást, amit tőle kaptam, mert azt akarom, hogy onnan fentről is büszke legyen rám. Ha tehetném, arra buzdítanám a gyermekeket és fiatalokat, hogy szeressék és tiszteljék a nagyszüleiket, mert lehet, hogy még nem tudják, de hatalmas ajándékot kaptak a személyükben.
Kertész László
