Hogy kicsoda? Hát bárki. Mindenki. Legalábbis ezt olvasom ki abból a törvényből, amelyet újabban hoztak, annak ellensúlyozására, hogy az Alkotmánybíróság elfogadhatatlannak tartotta az intézményes karanténban történő elkülönítést, és a joghézag következtében több százan hagyhatták el az erre kijelölt intézményeket a napokban.
Mintha nagyon erős lenne a törekvés, hogy megfeleljünk a járványügyi előírásoknak, azoknak az elvárásoknak, hogy kikerüljünk vége a „halványsárga” zónából, amelyben senyvedünk. Bevallom, nagyon rettegtem attól, hogy súlyosbodik a helyzet, és ismét túllépjük a napi ötszáz esetet, s akkor nekünk hetekre ismét annyi. Úgy tűnik azonban, hogy megmenekültünk. Látszólag. Tulajdonképpen nem is annyira a törvények szabnák meg mozgásterünket, hanem jóval többet nyom a latban a lakosság tudatossága.
Mondják az ismerőseim, akik éttermet vagy valamilyen vendéglátóhelyet üzemeltetnek, hogy nagyon nehéz három hónapon vannak túl. Tisztában vannak azzal is, hogy a szezonnak és a normális bevételnek nagyjából annyi. Örvendenek, ha csökkentett üzemmódban képesek lesznek kihúzni… Ők is felteszik a kérdést, hogy vajon meddig, hogyan kell kitartani, hiszen az őszi és a következő téli időszaknak is megvannak a visszatérő turisztikai jelenségei, megvan, megvolt az a fajta forgalom, amelyre évek óta számítottak, amelyekkel számoltak. Hogy nem tér vissza a lakodalmazás évada egyhamar, arról is szentül meg vannak győződve. Hogy nem lesznek kortársi és céges mulatozások, az is valószínű… Mondják, hogy amennyiben betartanának és betartatnának minden rendelkezést, akkor majdhogynem lehetetlen a kiszolgálás. Elképzelhetetlen, hogy egy szakács minden egyes művelet után kezet mosson. Az sem betartható, hogy arcmaszkban dolgozzék. Ugyancsak megnehezíti az ételkihordók, a felszolgálók, a pincérek, a kasszások dolgát is az előírás, hiszen elvileg nekik is maszkban, gumikesztyűsen kellene állniuk a sarat… 
Egyébként puszta kíváncsiságból én is kipróbáltam, s nem voltam képes a tartós maszkviselésre. Egyetlen alkalommal húztam „sebészkesztyűt”, nagyon nehézkesen. Képtelen voltam felfújni, akár egy lufit – ahogy teszik sokan a szemem láttára –, és pár perc múlva éreztem, hogy vége, izzadni kezdett a bőröm alatta, és rögvest lefejtettem az ujjaimról. Csöpögött a veríték.
Általában egyedül dolgozom, ritkán kell tömegben tartózkodnom, talán a mindennapi bevásárlás az egyetlen olyan rutintevékenység, amelytől nem tudok szabadulni… Néha meg ilyen muszáj-cselekvés a bankfiókokba történő látogatás. Nem veszélytelen, ha jól belegondolunk, mert ilyen helyeken a messziről hazajött honfitársak is bőven előfordulhatnak… Közönségszolgálati, ugyancsak elkerülhetetlen kereskedelmi jellegű szolgáltatást végeznek a banktisztviselők is. És látom – mert kénytelen-kelletlen a bankfiókokba is vissza kell térnem, amikor nem tudok, vagy nem lehet elektronikusan fizetni –, hogy ott sincs standard hozzáállás. Bankfiókja válogatja – bankközponti hozzáállás kérdése –, hogy mennyire féltik az alkalmazottak és a kliensek egészségét. Hagytak újabban ebédszünetet, hogy a dolgozók kiszellőztessék kissé magukat, hogy vegyenek a műszak második felére is elegendő levegőt, és huss, vissza a szolgálati helyekre. Van néhol plexidből készült válaszfal, van, ahol nincs. A rés is változó méretű, a vírus, ha odalopakodik – mert azért kitartóan jelen lehet a légtérben –, bőven válogathat, hogy mekkora lyukon préseli be vagy ki mikroszkopikus testét őkelme…
Persze, hogy gyanúsak vagyunk. Fertőzötten, de fertőmentesen is. És tulajdonképpen igazán tiszta környezet nem is létezik. Mert nincs. Lehetetlen. Sokunkat megóv azért a fokozott elővigyázatosság. Éljünk. De csak módjával.