enyhe eső
enyhe havazás
Gyalogos kirándulás a Bilibók-tetőre
Nem vagyok az a túrázgatós fajta, a fizikai erőfeszítést sem részesítem előnyben a szellemi munkával szemben. Bár néha, amikor a napi gondoktól szeretném kiszellőztetni a fejem, gyalogolok körülbelül 2,5–3 kilométert a szerkesztőségtől hazáig. Éppen ezért nem állt szándékomban szombaton részt venni a sepsiszentgyörgyi Háromszék, a Brassói Lapok, a marosvásárhelyi Népújság, valamint lapunk, a Hargita Népe munkatársainak – immár reméljük évi rendszerességgel megszervezett – találkozója alkalmával szervezett Bilibók-tetői gyalogtúrán. De mikor végignéztem a társaságon, s láttam, hogy nem én vagyok az egyedüli első fiatalságán túl lévő, némi többletsúlyt cipelő, városi puhány, no meg tudtam pár kollégáról, hogy súlyos egészségügyi gondokkal küzdött nemrégiben s mégis nekivágnak a túrának – elrestelltem magam, mondván: ha ők kibírják, én is kibírom. Elhatározásom némileg megingott és számos kétely megfogalmazódott bennem, amikor megtudtam, hogy az út a gyimesbükki Deáky panziótól a tetőn található emlékhelyig és vissza körülbelül 9 kilométer, a szintkülönbség pedig 550 méter. De túltettem magam bizonytalankodásomon, s a csapattal együtt nekivágtam az útnak. Sem én, sem sokan mások nem tudtuk, mire vállalkozunk, volt, aki az út negyedénél szerette volna feladni, úgy érezve, hogy elérte fizikai teljesítőképessége határát, de a társaság, az ösvény mellett pirosló szamóca, a pazar kilátás rábírta az út folytatására. Ing nem maradt szárazon, arc, fejbőr, kar és lábszár fehéren, ugyanis a nap mindvégig hétágra sütött, emlékeztetve arra, hogy illett volna legalább egy kalapot tenni a fejre. De ki-ki a maga tempójában, egymásra figyelve és egymást bevárva ment, mendegélt vagy cammogott, egy-egy árnyékos helyen tartott pihenő után megérkeztünk a csúcsra. S örömmel nyugtáztuk, hogy megérte. Egyrészt a látványért, másrészt a siker élményéért, harmadrészt pedig azért, mert azt gondoltuk, hogy lefelé könnyebb lesz. Hát ez utóbbiban tévedtünk… Az út időben rövidebb volt, de olyan helyen is éreztük az izmainkat, amelyekről nem is tudtuk, hogy léteznek. Fent gondosan ápolt emlékhely őrzi az ott elesett katonák emlékét, látszik, hogy vannak még Bükkön olyanok, akiknek fontos emléket állítani, fontos az emlékezetet ébren tartani.
Lefelé a bekerített nyári szállásokat kerülgettük, a köztük kialakított marhavezető utak által kijelölt útvonalat, no meg a segítőkész kalibázó csángó útbaigazítását követve, s lassan-lassan beértünk az egyik patak fejébe. Az egyik háznál tárva volt a nagykapu, a gazda és leánya szorgoskodott az udvaron. Betessékelte az udvarra a társaságot, s bár létszámunknál csak fáradtságunk volt nagyobb, előhozta a kancsót és a frissen lehúzott bort, előkerültek a poharak is, hogy szomjunkat csillapítsuk. Aki nem akart élni a pityókabor kóstolásával, kapott hűs bodzalevet. S a szomjoltó nedűk mellé kaptunk baráti szavakat, derűs és szomorú történeteket, s azt is megtudtuk, hogy minden év augusztusában sokan zarándokolnak a Bilibók-tetőn található emlékhelyre, s néha még az is előfordult – jegyezte meg viccesen –, hogy „többen estek el, mint negyvennégyben”. Az „elesetteket” a környékbeli kalibák, nyári szállások lakói látják vendégül.
Megköszöntük a szíves vendéglátást, s immár kissé megpihenve, felfrissülve, az új bortól új erőre kapva tettük meg a még hátralévő egy-másfél kilométert szállásunkig. Egy kis meleg zuhany máris helyrehozott, is indulhattunk vacsorázni. Úgy éreztük, hogy most az egyszer rászolgáltunk, rádolgoztunk a kiadós vacsorára.
Barátok, kollégák társaságában hamar telik az idő, az együttlét pedig megbizonyosít afelől, hogy közösen sok nehézséget képesek vagyunk legyőzni. Legyen szó önmagunk fizikai határainak feszegetéséről vagy mindennapi munkáról. S jólesett részt venni velük a Bilibók-tetői túrán, még akkor is, ha nem vagyok az a túrázgatós fajta.
Sarány István
.jpg)
web.jpg)