borús égbolt
szórványos felhőzet
Girbegurba fecsegések 90.
Girolamo Savonarola neve és történelmi alakja a haladó értelmiségi számára több évszázada már, hogy az életidegen fanatizmus szimbólumát jelenti, mert ő „Az Úr kutyája” (az erdélyi magyar irodalomból Varga Gábor kisregényének találó címe szerint is [Csíkszereda, Pallas-Akadémia Kiadó, 2002]. A valós történelmi helyszín a 15. századi Firenze, de az elvakult hatalom megtestesítőjeként Savonarola a Ceaușescu-diktatúra „szülötte” is egyben). Savonarola a művészeti értékek megsemmisítésének saját maga által felkent prófétája volt, hite szerint isteni küldetést teljesített. A történelemben nevéhez fűződik „a hiúságok máglyájának” meggyújtása, ahol képletesen, azaz elméletben csupán a hét főbűntől (kevélység, fösvénység, bujaság, irigység, mohóság, harag, jóra való restség) tisztították meg az emberi lelket, de a vakbuzgó rajongók valójában a „bűnök” tárgyiasult formáit dobták tűzre: ruhákat, ékszereket, bútorokat, könyveket, festményeket. Ezzel mutatva követendő példát az erkölcsrontás ellen. Savonarola buzdításai nyomán a lakosság hamarosan két részre szakadt, vagy feljelentők lettek, vagy feljelentett vétkesek, hívei fizikailag bántalmazták az „erkölcstelen” személyeket, akikre ő rámutatott, mint amilyenek elsősorban a színészek, írók és mindenféle művész, sőt magas rangú egyházi személyek is. Mire a hatalom „fölébredt”, hogy mindez neki is árt, és Savonarolát eltiltották a szónoklástól, sőt börtönbe zárták, a lavinát alig lehetett megállítani. Vakbuzgó rajongói Krisztust kikiáltották a Firenzei Köztársaság „királyává”. Mit tesz a buzgóság! A vakhit mindig elképesztő könnyedséggel keveri össze a valóságot a saját érzéseivel, a népellenséget a hőssel, és fordítva. A hovatartozások káoszában ellenségei viszont Savonarolát vádolták meg Rómában eretnek tanok hirdetésével, s az egyházi törvényszék némi huzavona után elítélte őt, és két társával együtt Firenze főterén 1498-ban felakasztatta, majd a holttesteket máglyán elégették. Alakját sokan megírták, mert minden benne van, amit a zsarnoki hatalom tébolyáról tudni lehet: hogyan válik a kezdetben rokonszenvesnek tűnő, népszerű, de népámító szónok erőszakos diktátorrá. Igaz, később azt is mondták róla, hogy következetes hitével tulajdonképpen a keresztény eszme jegyében cselekedett. Voltak olyanok is, akik ezért vértanúnak nevezték, sőt szentté is akarták avatni. Savonarola, aki lelkesen ösztökélt mások irodalmi műveinek égetésére, gondolt egyet és beszuszakolta magát a szépirodalomba is, a börtönben ugyanis a teológiai értekezések mellett verseket írt. Verseit az erdélyi költő Pakocs Károly fordította magyarra, és a kötet a kolozsvári Bonaventura Nyomda kiadásában jelent meg 1939-ben. Az évszámon gondolkodom és az ezzel kapcsolatos miérteken, de nincs válaszom, mert ezeknek az éveknek Európájában egymást érték a könyvmáglyák, azok gyújtották/gyújtatták, akiknek rögeszméjük volt, hogy a könyv politikailag ártalmas és erkölcsileg félrevezető, s így annak írója vétkes, sőt bűnöző és a tiszta, nemes élet ellensége, s mint ilyent, meg kell semmisíteni a népi lelkiség s még inkább saját eszméik érdekében. Fellángoltak tehát a könyvmáglyák, olyan magasra, amilyenre Savonarola óta nem volt példa: 1933-ban Berlinben több mint 25 000 kötetet égettek el, 1936-ban listát írtak a megsemmisítendő könyvekről, ami egyre bővült, 1939-ben már 5580 címet tartalmazott. Másfelől 1942-ben például egy magyar műfordítás-sorozat indult: az Európai Irodalom Kincsesháza. A sorozatban megjelent írók neve jórészt szerepelt az említett listákon: Fagyejev, Gorkij, Solohov, Eve Curie, Anatole France, Duhamel, Maurois, Huxley, Upton Sinclaire; s a műfordítók közül: Radnóti Miklós, Szerb Antal, Sárközi György (mindhármukat hamarosan munkaszolgálatra hurcolták, és ott lelték halálukat). 1987-ben öntötte szavakba az abszurd felé hajló, de a korabeli, azaz a Ceaușescu-diktatúra valóságát feltérképező látomását az erdélyi Jakobovits Miklós szobrászművész. Könyve Néró papírmaséból – a zsarnokság lelkisége címet viseli, Nagyváradon jelent meg 2003-ban. Pár mondatnyi idézet belőle: „Megkezdődött a költők, festők dicsérő himnuszokra való verbuválása, előírják, milyen irányt vegyen az áhítat, a sorok ritmusa… [A Vezér] különös élvezettel gyakorolta legújabb találmányát. Házi könyvtárának könyveit, melyekben történelem, filozófia, irodalom, közgazdaságtan, művészet szerepelt, halomba rakatta íróasztalán, majd sorra nyitogatta őket. A nyitogatás rendkívül sajátságos volt, így például minden könyv ötödik lapját nyitotta ki, az ötödik lap ötödik sorában megkereste az ötödik szót. Amennyiben az ötödik szó valamilyen vonatkozásban rá hivatkozott, esetleg pont az ő nevét sugározta, a könyv íróját messzemenően kitüntette, ösztöndíjat, állami díjat, hatalmas juttatásokat adott. Amennyiben a megfelelő helyen semmi rá vonatkozó utalás nem volt, megbüntette a könyv egész aktivitási területét, legyen az művészet, közgazdaságtan, történelem. Rendkívül emelkedett érzése támadt, úgy érezte, mintegy telibe talált, mintegy uralja az egész emberiséget, saját magától teszi függővé az összes emberi tevékenységek milyenségét. A könyv saját magát ítélte halálra, a könyv a hibás, hogy titkos ügynököket kell küldeni a szerzők likvidálására, hogy az ötödik sorban lévő bűvös szó nem őt, hanem valami mást szolgál.” Kedves Olvasóm! Nem tudom, létezik-e lélekvándorlás. Ám azt érzékelem, hogy „az Úr kutyái” minduntalan újjászületnek.
Kozma Mária
web.jpg)
_web.JPG)