erős felhőzet
kevés felhő
Girbegurba fecsegések 104.
Kedves Olvasóm! Múltba való kalandozásom ezen a héten a saját regényemnél (A harmadik lélek szabad. Gutenberg Kiadó, Csíkszereda, 2020) állított meg egy aprócska jelenet erejéig. Történik 1763 őszén, Székelyudvarhelyen, a lelkész házában. A szereplők kitalált alakok, de a történelmi háttér az akkori idők valósága. „Délelőtt, amikor mind összegyűltek az ebédlőszobában, Margit egy kis kalendáriumot adott ajándékba Imrének. A férfi zavartan nézte, és meg sem érintette a könyvecskét, meghallgatta Mátét, aki elmondta, hogy Margit az ő menyasszonya, és vándor könyvárus, aki könyveket visz vásárról vásárra, és a sokadalmakban árulja. Imrén látszott, hogy az egészet úgy veszi, mintha egy másik, számára teljesen ismeretlen világról beszélnének. Aztán dacosan felvetette a fejét, kerülte a többiek tekintetét, és azt mondta: – Nem kell nekünk könyv! Nem könyv kell nekünk, hanem jól hordó puska, gyors lábú ló, vaseke a fődnek és ródaló féjszi az erdőnek, na és vicsorító vérebek a kapukba. A könyv nem véd meg semmitől. Margit közben arra gondolt, hogy igen, vissza kellett volna fordulnia Marosvásárhelyről, és Körösfőn maradnia a bátyjánál. Akkori bátor elszántsága mostanra romokban hevert. Ez lenne Tündérország, ahol mindenféle szabad lélek kóborol? Inkább csak árnyéklelkek vagy még inkább árnyékemberek bujdosnak égig nyúló szomorúsággal és haraggal eltelve… Csupán nagy önuralommal sikerült legyőznie
a sírhatnékját, de meglepetésére Imre most helyette is, talán mindannyiuk helyett hevesen felzokogott… vagyis inkább csak hasonlított ez a hang a zokogásra, hiszen könnye sem hullt, mégis száraz szemét dörzsölte öklével, amin felrepedt a tegnapi seb, és vércsepp csillant meg rajta. – Nincs semmim – nyögte –, és nem hiszek semmiben. Mit várnak tőlem? Mert én már semmi jót nem várok magamtól. Elönt a gyávaság, amikor arra gondolok, hogy most haza kell mennem a falumba. Haza Kacára. De nem is bujdoshatok, koldulhatok, lophatok életem végéig. Hisz van megélhetésem, gazdálkodhatok otthon, hacsak nem veszik el tőlem erőszakkal. Hogy tudjam megvédeni kicsike életemet az idegenektől, rosszakaróktól? Meglehet, hogy már Proprimo, a kutyám sem vár, megdöglött étlen, vagy elvitték a farkasok. Szerencséje, hogy nem volt megkötve, így szabadon el tudott menni új gazdát keresni… A hátaslovamat nem tudták megfogni, igen vad vót az a kezükhöz. Szerencséjére nyitva vót a kapu, s világgá futott. Lehet, hogy nem es jő haza többet. De akárhol látnám, megüsmerném. Bárcsak a hátára kaphattam vóna! Csikókora óta én nevelem. Az én hangomra olyan szelíd, mint egy őz. A házam népe pedig… – sorolta tovább, de olyan halkan és szaggatottan beszélt, alig értették a szavait… – Minek nekem a könyv, még ha tudok is olvasni! És sem kifizetni, sem meghálálni nem tudom, és mivel haszontalan, hát megköszönni nem akarom… Mivel haszontalan nekem a könyv, hát nem tudok örvendeni neki… és nem tudom megköszönni sem… – ismételte töprengőre gyűrődött arccal, mintha magamagát is győzködné, hogy ténylegesen ez az igazság, és közben mégis ő maga is csodálkozna a gondolaton. – Ez az igazság, s én kimondom. Megnyuvadok, ha nem teszem… de úgyis megnyuvaszt a tehetetlenségem… A gúnyát, ami most rajtam van, azt igen, azt megköszönöm a tiszteletes asszonnak, hogy adta… Imre elhallgatott. Ismét a szemét dörgölte, mintha látni akarna valamit, de a rá telepedő homálytól képtelen lenne erre. – A mü lelkünk is sír – mondta csendesen a tiszteletes. – Úgy bátorítjuk egymást, hogy bátornak mutatjuk magunkat. A leányasszony úgy gondolja, hogy az írott szó értékes, így hát ő valami értékeset akart ajándékozni… – Az életnél nem értékesebb – tiltakozott erőtlenül Imre. – Igaz. Semmi sem drágább az életnél. De a könyv túlél münköt, akkor is, ha tűz, víz, felejtés akarja elpusztítani… – Hol vannak a lovak? Azok, amikkel indulhatunk – ugrott mindjárt Imre. – Megnezem őköt. – Margitra esett a tekintete. –
A könyv… – Nem igazi könyv, csak egy kalendárium – vetette közbe a lány halkan, szomorú, védekező mosollyal. – A könyv – hangsúlyozta Imre – legyen az enyém – nagy vaskos tenyerét rátette, mintha ezzel is aláhúzná a birtokbavételét… Margitnak erre sikerült szinte vidáman elmosolyodnia: bárcsak ő, a messziről jött idegen is olyan őszintén elzokoghatná a búsongásait, ahogyan Imre tette az imént! Milyen okos szívbéli jósággal vigasztalta a tiszteletes Imrét! A mü lelkünk is sír… úgy bátorítjuk egymást, hogy bátornak mutatjuk magunkat. Vajon neki is ezt mondaná? Mit tanácsolna, merre fordítsa a szekere rúdját? Igaz, őt is erre tanította az apja: mindig mutasd bátornak magadot, s a bátorság osztán majd csak megjön valahonnan Isten segedelmével. Ha jól csinálod, egy idő után észre sem veszed, hogy tényleg bátor vagy, mert az lesz a közönséges állapotod, testednek-lelkednek.”
Kozma Mária
