A jeles műfordító élt Kolozsváron, Bukarestben, Énlakán, Etéden, majd Budapesten. Igazán otthon a Firtos hegyének közelében, Énlakán és Etéden érezte magát. Ezt a vallomását maga is feljegyezte, de gyakran elmondta közeli barátainak, id. Szávai Mártonnak, Kutasi Mihálynak, akire fontos kéziratait is rábízta, többek között a Toldi-fordítást, amikor 1990 tavaszán végleg Budapestre távozott. Gelu Păteanu (1925–1995) éppen ezen napon, június 3-án töltötte volna 93. évét. Farkas-Wellmann Endre, amikor hozzálátott a Gyalu, a spíler (Gelu Păteanu kortársai emlékezetében és néhány dokumentum tükrében) című kötet megírásához, megfogadta, hogy erre az alkalomra igyekszik majd a kész könyvet letenni az olvasók asztalára. Azt is ígérte, hogy Etéden, a szeretett faluban lesz az első bemutató, és azt is megfogadta, hogy a Toldi kétnyelvű kiadását is mellékeli a saját munkájához. Ez beteljesedett, a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum után (ahol május 31-én volt már egy est), Erdélyben valóban Etéd az első állomás. Népes érdeklődői tábor volt kíváncsi a kettős könyvbemutatóra, hiszen közülük többen kollégái voltak a Gyalu bácsiként közkedvelt fordító-művésznek annak idején, amikor itt tanított. Hogy miért volt Gyalu bátyánk fordítóművész? Elsősorban azért, mert kiválóan ismerte mind a magyar, mind a román nyelvet, és rendkívüli érzéke, páratlan műveltsége révén meg tudta teremteni – például – Mikes Kelemen 18. századi nyelvezetét a Törökországi levelek átültetésekor. A Toldit – e nagyszerű és a magyar irodalomban annyira fontos elbeszélő költeményt – évtizedeken át csiszolta-fordította, hogy a román változat méltó lehessen Arany nagyságához. A Toldi kéziratát barátjára, a ma Kőrispatakon élő nyugalmazott pedagógusra bízta, azzal a meghagyással, hogy senkinek oda ne adja. Farkas-Wellmann személyében és szándékában azonban megbízott Kutasi, s lám, szűk egy év alatt most az emlékkötet és a kétnyelvű Toldi – mindkettő igényes és elegáns kivitelben – sorsa beteljesedett: eljutott az olvasóhoz. Reméljük, hogy a Toldi románul is szolgálni fog, a közeledést, a kölcsönös megbecsülést segíti, mint ahogyan Gyalu bátyánk is, aki mindvégig magyar–román viszonylatban a kulturális együttlét fáklyája volt. És tulajdonképpen ma is élve lobog. A frissen alapított Gelu Păteanu-díj első kitüntetettje Kutasi Mihály tanár úr, nem véletlenül. Higgyük, hogy az elismerés fennmarad, s lesznek majd kiemelkedő egyéniségek, akik román–magyar viszonylatban cselekszenek és példát mutatnak szimbiózisból, kölcsönös tiszteletből, ahogy Gyalu is tette élete különböző állomáshelyein. Simó Márton Gelu Păteanu születésének 80. és halálának 10. évfordulóján, 2005 áprilisában Kristó Tibor emlékezett a Hargita Népe hasábjain a székelyföldi önkéntes száműzetésbe vonult műfordítóról. Felelevenítette letelepedésének körülményeit: „A hetvenes évek közepe táján, a már akkor fehér körszakállat viselő úriember, fiatal felesége társaságában először toppant be a csíki múzeumba. Zsögödön, a Nagy Imre Galériában János Pál akkori múzeumigazgató Imre bácsi feketeribizli-bokrairól szüretelt borral kínálta meg a vendégeket. Néhány pohár után Gyalu meglepő tervvel fordult vendéglátóihoz. Kérte, lennének segítségére, mert úgy döntött, hogy köztünk, mégpedig a legeldugottabb faluban szeretne megtelepedni, hiszen műfordítói munkájához csendre, nyugalomra lenne szüksége. Az akkori kultúrbizottság elnöke közbenjárására Etéden egy öreg parasztházat béreltek számára. Gyalu hamar berendezkedett új otthonában…” A felvétel Farkaslakán készült, egy, a diákok számára szervezett verseny alkalmával, amikor Gyalu utasította rendre a bukaresti tanügyéreket, akik az iskoláról akarták leszedetni a keresztet.