tiszta égbolt
Gaál András 80 éves
A nyolcvanesztendős Gaál András gyűjteményes kiállítása tekinthető meg a Csíki Székely Múzeumban. A művészt, munkásságát Banner Zoltán művészettörténész méltatta. Az alábbiakban a megnyitón elhangzott szavai olvashatók.
[caption id="attachment_25791" align="aligncenter" width="1000"]
Fotó: László Róbert[/caption]
A teremtés a Teremtő kiváltsága – és az Ige testté lőn – ezt a teremteni akarást és tudást adja át, kölcsönzi a Teremtő az alkotó embernek; mert alkotni viszont csak az ember képes a világegyetemben. Minden ember, akiben rendkívül erős a képzelet és a tudás: alkotóember, a földjét művelő paraszttól a mérnökön át a festőig, és persze a pedagógus, az orvos és a tisztviselő is – mindenki végezhet alkotómunkát. Az alkotóemberek tehát a Teremtő munkatársai a teremtésben, amely sohasem ér véget, amíg Ő újra el nem jő; s ez óriási felelősséggel jár: tudni kell meghallani a Teremtő szavát és tudni kell követni az Ő szándékát. E felelősségérzet nélkül a legígéretesebb alkotókészség, tehetség is csupán termelőtevékenységnek minősül, sőt értékteremtés helyett értéktagadásnak minősülhet. Különös bátorságra van szükség, majdnem hősiességre, hogy korunk felelőtlenség-áradatában vállald a felelősséget azért az alkotóerőért, amit a Teremtő rád ruházott. Ezért manapság, amikor már bárki viselheti a művész nevet, aki egyetemen vagy a nélkül elsajátította a művészi mesterséget, bizony nagyon ritka az alkotóművész, mert csak az lehet a Teremtő munkatársa a folyamatos teremtésben (a történelemben), aki ismeri és vállalja ennek a feladatnak a felelősségét.
Boldog embernek vallhatom magam, hogy nem egészen fél esztendő alatt Csíkszeredában két rendkívüli alkotóember – a hetvenöt éves Márton Árpád, s ma ugyancsak itt a nyolcvan évet töltő Gaál András életművébe léphetek Önökkel együtt, akik szintolyan boldogok lehetnek, mint én, hiszen az elmúlt fél évszázadban tanúi és részesei lehettek annak a szellemi sugárzásnak, ami e két képzőművész alkotó-, nevelő- és szervezőtevékenységéből áradt.
Előbb a gyergyóditrói születésű Gaál András érkezik haza a kolozsvári egyetemről 1959-ben, majd öt év múlva, 1964-ben Márton Árpád, s vállalkozásuk, íratlan szövetségük nyomán pillanatok, azaz néhány esztendő alatt valóra válik az álmodozó csíkiak álma: művésztelep, művészeti szakoktatás, alkotótábor és gyűjtemény – végső soron a közösségeket összetartó, közszolgálatot teljesítő művészeti élet születik csíkszeredai központtal, de Hargita megyei, sőt a megye határain lényegesen túlgyűrűző áramlással. Ezt én minden alkalommal elmondom, valahányszor mindkettőjük kiállítását megnyitom (határon innen és túl), de nem lehet elégszer emlékeztetni rá, mert egyedülálló érdem, s amilyen nehezen lehetett mindezt létrehozni, olyan könnyen felszámolható.
Két teljesen különböző alkatú egyéniség és egymástól egyre jobban eltérő művészi nyelvjárás – különös, vagy törvényszerű, hogy éppen ebből fakadt az a vonzerő, amellyel azonos irányba integrálták a nyomukban hazatérő vagy ide telepedő fiatalabb nemzedékek művészi indulását. De mint a szívgyökérből kétfelé induló vonalak: egyfelé, azonos irányba hatott és hatolt mindkettőjük törekvése – a Föld kérgén, tehát a fizikai világon túli mélység, a magma, a földrengéseket előidéző tűz és láva izzása felé, hogy annak körvonalaiból rajzolják ki az emberi sors alakzatait és tüneményeit. Tavaly ősszel láttuk, miként s mivé szilárdult ez a láva művészi formává Márton Árpád életművében; és most abban merülhetünk el, amiként Gaál András művészetében testet öltött.
Én a kiállítás anyagában is szereplő Krisztina című portréjával találkoztam először a 60-as években egy marosvásárhelyi téli tárlaton, hiszen akkor Csíkszeredában még nem nagyon rendeztek csoportos kiállítást. Engem ez az arc úgy ragadott meg, mint néhány évvel azelőtti Székelyföld-felfedező biciklitúrám élményeiből visszapillantó, azokat összefoglaló titokzatos keleti szépség. Igen, számomra akkor ez volt a székelyföldi Madonna, persze akkor még gyermek nélkül, aki aztán a későbbi képeken meg is jelent. Úgy gondoltam: akinek ilyen kulcsa van az emberi jellem zárjához, micsoda Nagy Imre-i és Nagy István-i portrésorozatban fogja majd megörökíteni kortársait. És valóban: emlékezetes és örök érvényű arcképek is tagolják életművét, gondolok itt például Odzsa, azaz a kiváló színházi rendező Szabó József portréjára, a nemrég elhunyt, meghurcolt művésztársak – Tirnován Ari szobrászművész és Balázs Imre festőművész portréira, Plugor Sándor vagy olyan történelmi, művelődéstörténeti személyiségekére, mint Bethlen Gábor, Mátyás király, Rákóczi Ferenc, Márton Áron püspök, Kodály Zoltán, vagy Zöld Lajos, Tőzsér József. És persze önarcképei is tanítani való példák arra, hogy minden műszaki tökéletességű rögzítés ellenére az emberről az emberhez alkotta képmás árulja a legtöbbet az isteni teremtő szándékról.
Kétségtelen, hogy ez a varázslatszerű karakterérzék ma már nagyon ritka adomány, mégis igazi art poétikáját az imént említett törekvés – a lét magva, a „magma” felé törekvés – idejekorán meghatározta: „engem a domborzati formák lényeges rétegvonalai, ritmusa, lélegzése érdekel…” És ahogyan ez a festői feltáró és birtokbavételi folyamat az évtizedek során végbemegy – ez életművének legizgalmasabb mondanivalója; de nemcsak az ő saját életművének, hanem a kortárs erdélyi, az összmagyar, sőt a közép-európai művészetnek is, hiszen az úgymond divatjamúlt, érvényét vesztett tájképfestészetnek kölcsönzött új értelmezést és új dimenziót.
A szocialista realizmus elkopott köteleit feszegető erdélyi magyar művészet az 1960–1970-es években mindenekelőtt az expresszionizmus, a szürrealizmus és főleg a konstruktivizmus hatáselemeivel, kreativitásával fejezi ki identitását; s a székely festőiskola harmadik nemzedékének valamennyi jelentős személyisége (de persze a grafikusok és szobrászok is) ebben a századközépi elegyes, modern stílusszintézisben tesznek tanúságot a transzszilvanista világszemlélet továbbéléséről és az eszmei meghatározottságú művészet iránti elkötelezettségükről. Éppen Gaál András festészete érzékelteti a legmeggyőzőbben, milyen csodálatos élmény volt a szentimentális akadémizmus kölönceit levetni s eljutni a lényegig, saját kezünkkel tapintani a mértani elemekre redukált formákat. Az ő konstruktivizmusa már akkor magában hordozta a csoda – a világegyetem festői egyneműségének – sejtelmét, hiszen konzisztens színsíkokra, négyzetekre, gömbszeletekre, hullámvonalakra lebontott szántásai, hegyvonulatai, házai, települései szinte ősi, elementáris szépségben vésték emlékezetünkbe a székelyföldi lét, ember és természet évezredes küzdelmének monumentalitását; azt, amire az alapítók – Nagy Imre, Nagy István, Márton Ferenc – nyitották rá először a világ szemét. Ezt ismétli, folytatja Gaál András, csak éppen másképpen. Aztán a 70-es évek óriásakvarelljeiben (óriás, mert a vízfestmény mikro-műfaj volt valamikor, az 55 x 75-ös méretek, amiben a váradi Mottl Románon kívül csak Gaál András és Márton Árpád dolgoztak, akár freskókartonoknak is tekinthetők), mint például az Árvíz, a Vizek eredete és mások, vagy az olajfestésű Kőbánya, a pasztell Domborzat motívumaiban még mélyebbre, immár az elemek alvilági hatalmának birodalmába ereszkedik, hogy aztán az Anyaság vagy a Forrás csodálatos kompozíciójának tanúsága szerint éppen e földélettani hullámverések „földszivárványaiból” rajzolódjon elénk a teremtő arca: az emberarc.
Az 1980–1990-es évektől gyakorlatilag megszűnik a művészetben a figurativitás–nonfigurativitás ellenpontja. Gaál András sokat vándorol: nincs a Kárpát-medencében olyan jelentős alkotótábor, ahová ne hívnák meg, mert a legkülönbözőbb személyiségekből összeverbuválódó művészközönségek nélkülözhetetlen katalizátora Gaál András nyugodt, magabiztos integráló egyénisége, akinek a Kárpát-medence valamennyi tájegysége egyetlen új tájminőséggé szintetizálódik műveiben: a századfordulónak magyar tájeszményévé, gyakorlatilag rehabilitálja a tájképfestés műfaját, amire nem tudok más példát a környékünkön. Ám mint annak idején a konstruktivitás, most az ellégiesülés folyamatában oldódnak fel a részletek; egyedülálló varázslat az, ahogyan egyneműsíti a földet az éggel, vagyis hol a fizikai valóságot oldja fel mennyei jelenséggé, azonos halmazállapotú Mindenséggé, hol pedig az egész univerzumot bevonja a föld vajúdásába, a teremtés, a születés fájdalmas boldogságába. Ez Gaál András életművének, az életmű belső transzfigurációjának a végső értelme: amikért egyetlen, egyöntetű festői matériává hasonul hegy, völgy, élő és élettelen, de maguk a napszakok és évszakok is – fények és árnyékok festői matériájává, mintha felhőből lenne az egész világ, tüneményes illúzió – de hát nem ez a művészet hivatása?! Hogy felemelje fejünket, tekintetünket a földi lét káoszából a Mindenséget összetartó, titokzatos törvények felé?!
Ezt az egyetlen, de végtelen tájat járja, érinti, leheli képeire a művész. A tájat, ami a Teremtés óta létezik, de csak az ő számára válik láthatóvá, mert ezt bízta rá a Teremtő, hogy avassa láthatóvá az elfáradt lelkek számára. Ilyen tájak a valóságban nem léteznek. Vagy mégis? Igen, egyetlen helyen: a Székelyföldön – Gyergyóban és Csíkban –, hiszen innen fakad s ide tér vissza minden varázslat.
(Elhangzott 2016. március 5-én)
Fotó: László Róbert[/caption]
A teremtés a Teremtő kiváltsága – és az Ige testté lőn – ezt a teremteni akarást és tudást adja át, kölcsönzi a Teremtő az alkotó embernek; mert alkotni viszont csak az ember képes a világegyetemben. Minden ember, akiben rendkívül erős a képzelet és a tudás: alkotóember, a földjét művelő paraszttól a mérnökön át a festőig, és persze a pedagógus, az orvos és a tisztviselő is – mindenki végezhet alkotómunkát. Az alkotóemberek tehát a Teremtő munkatársai a teremtésben, amely sohasem ér véget, amíg Ő újra el nem jő; s ez óriási felelősséggel jár: tudni kell meghallani a Teremtő szavát és tudni kell követni az Ő szándékát. E felelősségérzet nélkül a legígéretesebb alkotókészség, tehetség is csupán termelőtevékenységnek minősül, sőt értékteremtés helyett értéktagadásnak minősülhet. Különös bátorságra van szükség, majdnem hősiességre, hogy korunk felelőtlenség-áradatában vállald a felelősséget azért az alkotóerőért, amit a Teremtő rád ruházott. Ezért manapság, amikor már bárki viselheti a művész nevet, aki egyetemen vagy a nélkül elsajátította a művészi mesterséget, bizony nagyon ritka az alkotóművész, mert csak az lehet a Teremtő munkatársa a folyamatos teremtésben (a történelemben), aki ismeri és vállalja ennek a feladatnak a felelősségét.
Boldog embernek vallhatom magam, hogy nem egészen fél esztendő alatt Csíkszeredában két rendkívüli alkotóember – a hetvenöt éves Márton Árpád, s ma ugyancsak itt a nyolcvan évet töltő Gaál András életművébe léphetek Önökkel együtt, akik szintolyan boldogok lehetnek, mint én, hiszen az elmúlt fél évszázadban tanúi és részesei lehettek annak a szellemi sugárzásnak, ami e két képzőművész alkotó-, nevelő- és szervezőtevékenységéből áradt.
Előbb a gyergyóditrói születésű Gaál András érkezik haza a kolozsvári egyetemről 1959-ben, majd öt év múlva, 1964-ben Márton Árpád, s vállalkozásuk, íratlan szövetségük nyomán pillanatok, azaz néhány esztendő alatt valóra válik az álmodozó csíkiak álma: művésztelep, művészeti szakoktatás, alkotótábor és gyűjtemény – végső soron a közösségeket összetartó, közszolgálatot teljesítő művészeti élet születik csíkszeredai központtal, de Hargita megyei, sőt a megye határain lényegesen túlgyűrűző áramlással. Ezt én minden alkalommal elmondom, valahányszor mindkettőjük kiállítását megnyitom (határon innen és túl), de nem lehet elégszer emlékeztetni rá, mert egyedülálló érdem, s amilyen nehezen lehetett mindezt létrehozni, olyan könnyen felszámolható.
Két teljesen különböző alkatú egyéniség és egymástól egyre jobban eltérő művészi nyelvjárás – különös, vagy törvényszerű, hogy éppen ebből fakadt az a vonzerő, amellyel azonos irányba integrálták a nyomukban hazatérő vagy ide telepedő fiatalabb nemzedékek művészi indulását. De mint a szívgyökérből kétfelé induló vonalak: egyfelé, azonos irányba hatott és hatolt mindkettőjük törekvése – a Föld kérgén, tehát a fizikai világon túli mélység, a magma, a földrengéseket előidéző tűz és láva izzása felé, hogy annak körvonalaiból rajzolják ki az emberi sors alakzatait és tüneményeit. Tavaly ősszel láttuk, miként s mivé szilárdult ez a láva művészi formává Márton Árpád életművében; és most abban merülhetünk el, amiként Gaál András művészetében testet öltött.
Én a kiállítás anyagában is szereplő Krisztina című portréjával találkoztam először a 60-as években egy marosvásárhelyi téli tárlaton, hiszen akkor Csíkszeredában még nem nagyon rendeztek csoportos kiállítást. Engem ez az arc úgy ragadott meg, mint néhány évvel azelőtti Székelyföld-felfedező biciklitúrám élményeiből visszapillantó, azokat összefoglaló titokzatos keleti szépség. Igen, számomra akkor ez volt a székelyföldi Madonna, persze akkor még gyermek nélkül, aki aztán a későbbi képeken meg is jelent. Úgy gondoltam: akinek ilyen kulcsa van az emberi jellem zárjához, micsoda Nagy Imre-i és Nagy István-i portrésorozatban fogja majd megörökíteni kortársait. És valóban: emlékezetes és örök érvényű arcképek is tagolják életművét, gondolok itt például Odzsa, azaz a kiváló színházi rendező Szabó József portréjára, a nemrég elhunyt, meghurcolt művésztársak – Tirnován Ari szobrászművész és Balázs Imre festőművész portréira, Plugor Sándor vagy olyan történelmi, művelődéstörténeti személyiségekére, mint Bethlen Gábor, Mátyás király, Rákóczi Ferenc, Márton Áron püspök, Kodály Zoltán, vagy Zöld Lajos, Tőzsér József. És persze önarcképei is tanítani való példák arra, hogy minden műszaki tökéletességű rögzítés ellenére az emberről az emberhez alkotta képmás árulja a legtöbbet az isteni teremtő szándékról.
Kétségtelen, hogy ez a varázslatszerű karakterérzék ma már nagyon ritka adomány, mégis igazi art poétikáját az imént említett törekvés – a lét magva, a „magma” felé törekvés – idejekorán meghatározta: „engem a domborzati formák lényeges rétegvonalai, ritmusa, lélegzése érdekel…” És ahogyan ez a festői feltáró és birtokbavételi folyamat az évtizedek során végbemegy – ez életművének legizgalmasabb mondanivalója; de nemcsak az ő saját életművének, hanem a kortárs erdélyi, az összmagyar, sőt a közép-európai művészetnek is, hiszen az úgymond divatjamúlt, érvényét vesztett tájképfestészetnek kölcsönzött új értelmezést és új dimenziót.
A szocialista realizmus elkopott köteleit feszegető erdélyi magyar művészet az 1960–1970-es években mindenekelőtt az expresszionizmus, a szürrealizmus és főleg a konstruktivizmus hatáselemeivel, kreativitásával fejezi ki identitását; s a székely festőiskola harmadik nemzedékének valamennyi jelentős személyisége (de persze a grafikusok és szobrászok is) ebben a századközépi elegyes, modern stílusszintézisben tesznek tanúságot a transzszilvanista világszemlélet továbbéléséről és az eszmei meghatározottságú művészet iránti elkötelezettségükről. Éppen Gaál András festészete érzékelteti a legmeggyőzőbben, milyen csodálatos élmény volt a szentimentális akadémizmus kölönceit levetni s eljutni a lényegig, saját kezünkkel tapintani a mértani elemekre redukált formákat. Az ő konstruktivizmusa már akkor magában hordozta a csoda – a világegyetem festői egyneműségének – sejtelmét, hiszen konzisztens színsíkokra, négyzetekre, gömbszeletekre, hullámvonalakra lebontott szántásai, hegyvonulatai, házai, települései szinte ősi, elementáris szépségben vésték emlékezetünkbe a székelyföldi lét, ember és természet évezredes küzdelmének monumentalitását; azt, amire az alapítók – Nagy Imre, Nagy István, Márton Ferenc – nyitották rá először a világ szemét. Ezt ismétli, folytatja Gaál András, csak éppen másképpen. Aztán a 70-es évek óriásakvarelljeiben (óriás, mert a vízfestmény mikro-műfaj volt valamikor, az 55 x 75-ös méretek, amiben a váradi Mottl Románon kívül csak Gaál András és Márton Árpád dolgoztak, akár freskókartonoknak is tekinthetők), mint például az Árvíz, a Vizek eredete és mások, vagy az olajfestésű Kőbánya, a pasztell Domborzat motívumaiban még mélyebbre, immár az elemek alvilági hatalmának birodalmába ereszkedik, hogy aztán az Anyaság vagy a Forrás csodálatos kompozíciójának tanúsága szerint éppen e földélettani hullámverések „földszivárványaiból” rajzolódjon elénk a teremtő arca: az emberarc.
Az 1980–1990-es évektől gyakorlatilag megszűnik a művészetben a figurativitás–nonfigurativitás ellenpontja. Gaál András sokat vándorol: nincs a Kárpát-medencében olyan jelentős alkotótábor, ahová ne hívnák meg, mert a legkülönbözőbb személyiségekből összeverbuválódó művészközönségek nélkülözhetetlen katalizátora Gaál András nyugodt, magabiztos integráló egyénisége, akinek a Kárpát-medence valamennyi tájegysége egyetlen új tájminőséggé szintetizálódik műveiben: a századfordulónak magyar tájeszményévé, gyakorlatilag rehabilitálja a tájképfestés műfaját, amire nem tudok más példát a környékünkön. Ám mint annak idején a konstruktivitás, most az ellégiesülés folyamatában oldódnak fel a részletek; egyedülálló varázslat az, ahogyan egyneműsíti a földet az éggel, vagyis hol a fizikai valóságot oldja fel mennyei jelenséggé, azonos halmazállapotú Mindenséggé, hol pedig az egész univerzumot bevonja a föld vajúdásába, a teremtés, a születés fájdalmas boldogságába. Ez Gaál András életművének, az életmű belső transzfigurációjának a végső értelme: amikért egyetlen, egyöntetű festői matériává hasonul hegy, völgy, élő és élettelen, de maguk a napszakok és évszakok is – fények és árnyékok festői matériájává, mintha felhőből lenne az egész világ, tüneményes illúzió – de hát nem ez a művészet hivatása?! Hogy felemelje fejünket, tekintetünket a földi lét káoszából a Mindenséget összetartó, titokzatos törvények felé?!
Ezt az egyetlen, de végtelen tájat járja, érinti, leheli képeire a művész. A tájat, ami a Teremtés óta létezik, de csak az ő számára válik láthatóvá, mert ezt bízta rá a Teremtő, hogy avassa láthatóvá az elfáradt lelkek számára. Ilyen tájak a valóságban nem léteznek. Vagy mégis? Igen, egyetlen helyen: a Székelyföldön – Gyergyóban és Csíkban –, hiszen innen fakad s ide tér vissza minden varázslat.
(Elhangzott 2016. március 5-én)
