A perui konyha nagyon finom. Pontosabban nekem nagyon ízlett. Ezt a pontosítást nemcsak azért teszem, mert rendszerint igyekszem a lehető legárnyaltabban fogalmazni – részben szakmai ártalom, részben irodalmi tapasztalataim következtében, miközben egy alapvető igényemnek is eleget teszek vele –, hanem egy érdekes élményem eredményeként is. Mivel engem megdöbbentett és igen sokat mond el az ízlésről, meg igen sok magyar utazó gasztronómiai kultúrájáról. Talán azzal kell kezdenem, hogy kirándulásaimon én mindig izgalommal várom az újdonságokat, az ismeretlent. Természetesen készülök – gyakran már gyerekkorom óta készülök bizonyos helyekre, megnézni emlékeket, megtapasztalni életstílusokat és megízlelni minden értelemben egy ország, egy nép hangulatát és étkezési különlegességeit –, ám mindig bennem van az is, hogy vajon milyennek találom mindezt? Olyan lesz, amilyennek vártam? Vagy épp az ellenkezője a valóság mindannak, amit eddig megtanultam, olvastam és elképzeltem róla. És leginkább, hogy mi az, amit más nem vett észre, vagy másképp érzékelt, vagy ha érzékelte is, hozzám nem jutott el: azaz mindig izgalommal várom a meglepetéseket, mert mindig bőven szembe jönnek velem. [caption id="attachment_54958" align="aligncenter" width="1909"] Utcai árus[/caption] A legtöbb és legizgalmasabb újdonságot gyakran a meglátogatott ország konyhája jelenti, különösen az egzotikus országok esetén, hisz ételeiket nem próbáltam ki addig, míg oda nem látogattam. Egyetlen kivételt a kínai konyha jelentett, amelynek ételeit itthon – pontosabban Budapesten – rendszeresen fogyasztottam. Ám ottjártamkor rá kellett jönnöm, hogy ez kissé európaiasított változat, ami gondolom az összes meghonosított kulináris világra érvényes. Ezzel együtt körülbelül azt találtam a kínai vendéglőkben, amire számítottam. Máshol ellenben egy csecsemő ártatlanságával vetettem bele magam a helyi ízek és sajátos összetevők kavalkádjába. A végeredmény pedig mindig nagy megelégedésemre szolgált. Az indiai konyháról részletesen is írtam. És ugyanígy élmény volt a mexikói, meg a perui is. Természetesen Európában járva is mindig igyekszem újra és újra megkóstolni a már ismert és kedvelt jellegzetes ételeket. Mert más a pizza vagy a különböző tészták Olaszországban, mint ahogyan mi készítjük el őket, és a kagylót, a tenger gyümölcseit vagy a garnélát is frissen sütve-főzve csak a tenger- vagy óceánparton lehet és érdemes enni, marha- és borjúfinomságokat az osztrákoknál, de nem sorolom tovább, mert a végtelenségig folytathatnám. Ezért állok mindig, sokadszorra is értetlenül, csodálkozva és – hadd valljam be – bosszankodva is, amikor azt látom, hallom, hogy a kedves útitárs eleve utálja azokat az ételeket, amelyekről eddig legfeljebb csak hallott, vagy még azt sem, és indulásból kijelenti, hogy nem hajlandó megkóstolni őket, miközben izgul és reménykedik, hogy csak talál majd valami ehetőt is. Értsd: az itthoni, általa megszokott ételeket vagy ahhoz hasonlókat. Ám még ezek ismeretében is megdöbbentő volt egy spanyolországi út tapasztalata, ahol egészen kivételes ellátásban volt részünk. Az okát nem igazán sikerült kiderítenem, de akkor két héten keresztül, szinte mindenütt tobzódtunk az ételekben. Büférendszerben kaptuk a reggelit és a vacsorát is, mindkét alkalommal meleg ételeket is felszolgáltak: reggel csak néhány fogást, este ellenben mindenféle hús (csirke, disznó, marha, juh többféleképpen elkészítve), rengeteg körítés (sült és főtt burgonya, rizs, főzelékek), levesek bő választéka fogadott. Minden alkalommal a zöldségek és gyümölcsök orgiája, külön sajtasztal, pástétomok és halak, az elmaradhatatlan paella, ízesített vajak, világhírű kolbászok és sonkák tálai, lekvárok, sütemények, fagylaltok és minden, mi „szem-szájnak ingere” tárult elénk. És akkor is volt két útitársnőnk, akik mindig savanyúan turkáltak az ételekben, bánatosan eszegették a nagy nehezen kiválasztott fogásokat, amik végül természetesen nem ízlettek. [caption id="attachment_54964" align="aligncenter" width="1000"] Teríték[/caption] Gyakran elmondták, hogy megint éhesek maradtak, vagy felpuffadtak, vagy nem is tudom már mi történt velük étkezés után. És aztán egyszerre, már az út vége felé, mikor a vacsorától jöttem kifele és miközben azon morfondíroztam, hogy talán még mindig van olyan ételféleség, amit nem sikerült megkóstolnom, összetalálkoztam a kényszeredetten befelé sétáló két hölggyel. – Vacsoráztál már? – kérdezték. – Igen – feleltem mosolyogva. – És most is ugyanaz van? – Nagyjából igen – válaszoltam, hisz hirtelen az szaladt át a fejemen, hogy pontosan föl sem tudom mérni, ha valamelyik étel nem jelenik meg és helyette másik van, mert képtelen vagyok számon tartani ezt a hihetetlenül gazdag választékot, ám a társaim már elkeseredetten óbégatták (kórusban, azaz inkább duóban): Jaj, de unom! Sosem érünk már haza, hogy végre főzzek egy jó pacal- (a másik szerint köröm-) pörköltet és igazán jól lakjam! Meg húslevest és rántott húst és gulyáslevest! Hirtelen mukkanni sem tudtam. Aztán zavaromban igen helytelenül „jó étvágyat” kívántam nekik, amivel megint kiváltottam a „jaj, dehogy van étvágyam, de azért köszönöm” – replikát. Bementek, én meg jóllakottan sétálni indultam. Ám a hölgyek és hasonló társaik azóta is minden alkalommal eszembe jutnak, mikor újabb sajátos ételeket fedezek fel. Szerencsére a nagyon távoli egzotikus helyek meglátogatására (és nem üdülésre) vállalkozók között ritkán fordulnak elő az ennyire elutasító magatartásúak. Vagy csak csendesebben viselik a helyzetet. Mert ha jól belegondolok, akkor azért eszembe jut, hogy mindegyik utam végén voltak olyan megjegyzések, hogy na, most kialusszuk magunkat és aztán főzök valami jó házit (a kívánt ételek igen széles skálán mozogtak, de ha statisztikailag nézem, a pacal- és a körömpörkölt, meg a rántott hús holtversenyben a csirkepaprikással vitte a pálmát).   [caption id="attachment_54962" align="aligncenter" width="1000"] Perui büfé[/caption] A perui csapat igen nyitott társaság volt ebből a szempontból. Mindenki kíváncsian ízlelgette a sajátos ízeket és alapanyagokat. Mert mindkettőből bőven volt részünk. A hagyományos perui konyha elég nehezen nyitott az európai felé. A spanyolok megjelenése után sokáig elzárkózott azok hatásától, csak a felszabadulás után kezdett keveredni, és végül az ázsiaiak megjelenése és konyhaművészete hozta meg a jelentős fordulatot. Mára az ízek és hagyományok nagy olvasztótégelyeként tartjuk számon. Albert Ildikó