„Igyekszem nem belenyomni az ember fejét a tányérba, csak a jó illatú eledelt odateszem eléje. Az evés már az ő dolga. Megkívántatom, és ha megkóstolja, megtalálja a módját, hogy ez ne csak egyszeri étkezés legyen. Ez az én projektem, a pasztoráció, melynek eredménye, hogy mindenkinek erősödik a hite, csökken az aggodalmaskodása” – mondja Sándor István, a Caritas munkatársa, aki romapasztorációba kezdett Zetelakán.

Vinettából tejberizs?

Isú, ahogyan Sándor Istvánt szólítják ismerősei, a hídon járkál. Ott van a Küküllő hol egyik, hol másik partján. Hol a gát megettiek facilitátora, hol az időscsoport mentálhigiénés segítője, és van olyan is, amikor a teljes zetelaki közösséget összeboronálja. 

Az aggodalmaskodás csökkentését tartja küldetésének. Arra biztatja az idős asszonyokat, hogy úgy fogadják el szeretteiket, ahogy vannak. „Nem kell nekünk vinettából tejberizst csinálnunk. Nem kell, nem szabad, fölösleges, nem éri meg. Élvezni kell, hogy a Jóisten ennyi szép dolgot, ennyi ügyes embert alkotott.” Hidat képez nagyszülő és unoka között is, hiszen a mai fiatalnak helyt kell állnia, a valós és virtuális világban is. Utóbbiba nagyinak, ha esze van, bekérezkedik. „Ha odaül a kicsi unokája mellé: hallám, mamának mutasd meg, mit csinálsz, mit simogatsz ki a telefonodból, akkor lehet, ő is megkérdezi, mama, neked mi volt a kedvenc játékod gyermekkorodban? S akkor elmondja, a fonóban hogyan nótáztam, és mit jelent az orsó. Ha én nem vagyok rá kíváncsi, ő mi a fenének lenne kíváncsi rám?

El tudom képzelni, hogy pár év múlva beülnek a gyermekkel együtt játszani és közben beszélgetni, mert a gyermeknek marad tíz százalék energiája arra is. Ha nem, az önök korosztálya száz százalékban le lesz sajnálva, konzervatív emberként egy konzervdobozban, akiknek a temetését tervezik.

Arra biztatom magukat, hogy éltünkben szervezzük meg a temetésünket, mert most van szükség a sok virágra, kapcsolatokra és elismerő szavakra. Ezt csak úgy lehet, ha szeretteinket egy kicsit magunkhoz dédelgetjük úgy, hogy megértjük őket.”

Hinni, bízni kellene

A javaslat a vér szerinti rokonságról szólt, de mi van azok „dédelgetésével”, akik mást hoznak otthonról, akiket egy híd választ el egymástól, mégis osztozni kell velük a mindennapokon?

„Sokan úgy gondolják, a romák úgy döntenek, hogy ők ilyenek akarnak lenni, pedig emögött legalább egy ötszáz éves múlt van. Én azért haraptam rá a pasztorációra, mert azt hiszem, azért nem tud bizonyos embersereg együtt rezegni a társadalommal, mert félelemben él.

Olykor a régi székelyek köszönnek vissza bennük, nem feltétlen rossz irányba tartanak, csak más gondokkal is küzdenek, emiatt bizonyos szempontból araszolnak. Sebezhetőek, ha valaki jót tesz velük, rögtön az a kérdés bennük, hogy vajon mit akar.

Annyi projekt átment rajtuk, és nincs látható változás. A legnagyobb hiányosság, hogy nem tudnak hinni, bízni. Hiterősödésre van szükség. Főleg, amióta internet van, ijesztő: megjelenik valahol, hogy egy mikrobusszal lopják az embereket, mindegy, hogy a világ melyik részén, ők rögtön elkezdik osztani és kezdenek félni, mert az a valóság, az most és itt történik. Ezt látom bizonyos embereknél, egyeseknek lenne pénzünk, egzisztenciájuk, képesek lennének taníttatni a gyermeküket, szintet lépni, viszont nincs vagy nem elég erős a hitük."

Sorsok találkozóhelyei

A félelmet, aggodalmaskodást, szóródást említi Isú, de nemcsak a szegregáltan élőkre gondol. Azt tapasztalja, ez általános érvényű, csak más-más megnyilvánulással. Pasztorációjában embereket találkoztat, hogy kiderüljön, ugyanaz a nyavalya gyötri mindegyiküket, sorsuk sok helyen találkozik.

„Perkőre vittük el a roma családokat. Meghirdettük, jöttek, belepótoltak a költségekbe.

Van olyan többgyermekes család, serdülő gyermekkel, amely tavaly ment el először a falu határán túlra. A keresztúton mentünk felfelé, mint a Golgotán, egyik kereszttől a másikig, cigányok és az idős csoportban járók vegyesen.

Osztálytársak voltak általános iskolában, egy egészen más életutat jártak be, és most együtt mentek ki a Perkőre. Eltávolodtak, de egy időre megint közel kerültek egymáshoz… Perkő tetején lecsendesedtünk a kápolnánál, elámultunk a gyönyörű kilátástól, majd mind együtt körtáncoltunk, kicsik, nagyok, fiatalok, idősek, cigányok és magyarok. Ott, ahol régen az ítéleteket mondták, ma búcsújáró hely van.”
„Amikor kimegyünk Somlyóra, nem az a célunk, hogy mindenkit bevigyünk Mária lábához, s ott kelljen maradjon másfél órát, hanem úgy állunk meg a templom előtt, hogy itt van a nagy, híres zarándokhely, amott a mosdó és itt kint a napsütés. Mindenki választhat, ekkor indulunk tovább. A sofőr óvatosan mondta, most rózsafüzér van, nem javasolja, hogy bemenjünk. Mondtam, ha ugyanezt fogjuk hallani az Úristentől is, akkor nem megyünk be. Egytől egyig mindenki bejött Máriához.”
„Őrkőn voltunk tavaly, valami csoda volt. A buszon tettem a jó ropogós zenéket teljes hangerővel, hogy énekeljenek, mert az a tapasztalat, hogy az éneklő ember nem lesz rosszul, mivel egy szájjal egyszerre csak egy dolgot lehet kivitelezni. Én féltem, hogyan megyünk be ennyi romával az őrkői cigánytelepre. Egyszer az egyik fiú azt mondja: Isú bácsi, tegye be Ötvös Mariust. Ő őrkői, valamilyen tehetségkutatóban volt, beszélt nagyon szépen Őrkőről, a cigányságról, s utána énekelt.

Őrkőn elmentünk az indiai nővérekhez, mindenki kapott egy olvasót, s mi rózsafüzérrel a nyakunkban érkeztünk a telepre. Nagyon furcsán néztek, sőt meg is kérdezték, hogy mit akarunk, erre én használtam a »beléptető kártyánkat«: Ötvös Mariust keressük, rajongókat hoztunk.

Egyből nagyon kedvesek lettek, elkísértek, segítettek.  A gondviselés vitte az ügyet. Rájöhettek a zetelakiak, hogy máshol is élnek cigányok, jobb sorban is, rosszabban is, mint ők, ugyanolyan nehézségekkel küszködnek. A nővérektől szentképeket is kaptak, családonként kettőt választhattak, és meglepő, hogy van, ahol mai napig ki van függesztve a lakásban. Úgy gondolom, hogy magokat szórunk, néha az aszfaltra hull, máskor földbe, csak nem megfelelő körülmények közé, de egyre gyakrabban van, hogy jó földbe és támogató környezetben fogan meg.”
„Zabolán voltunk a kastélyban, nagyon kedvesek voltak, megtudván, hogy mi a kontrasztot akarjuk megmutatni a cigányságnak, mert a közeli cigány közösséget is szeretnénk megnézni, ingyen beengedtek és még el is mesélték a nemesi élet viszontagságait.  

Beszéltek arról, hogyan éltek, szóltak a nehézségeikről, amikor mindenüket elvették, amikor üldözték, és én visszavittem a témát Auschwitzig. Hogy ez a két réteg volt meghurcolva. Ugyanolyan vagonokba zárták, pecsétet kaptak… Sorstársak igazából.

Szoktuk is mondani, hogy a sakkjátszma után a király is, a paraszt is ugyanabba a dobozba kerül. Igazából csak jövünk a földre, mozgunk, dolgozunk, várakozunk és stratégiázunk, és utána ugyanabba az örökkévalóságba kerülünk vissza mindannyian.”

Ugyanazon Mester alkotott

Az ébresztést szolgálja az adventi küldetés is. Aki zetelaki, gáton innen és túl, csatlakozhat. Minden napra van egy feladat, amit vagy interneten kap meg, vagy a helyi üzletek valamelyikéből veheti el a papírlapra írt instrukciókat.

Olyan feladatok vannak egy-egy napra, mint például földön, egy pokrócon enni, elmenni, lefotózni a legszebben díszített házat, szív alakú köveket keresni a földön, szomszédnak valami fáin dolgot dobni a postaládájába, sütni együtt egy süteményt és odaadni egy idősnek vagy rászorulónak a tizedét...

„A benevezetteknek szól a zárórendezvény, jönnek a magyarok, a cigányok családostól, a mamák hozzák a sütiket, teázunk, gyertyát gyújtunk, a pap áldást ad, s mi hálát azért, amit eddig sikerült megtennünk. Jövőre innen folytatjuk. El sem lehet mondani, mennyi jót produkál egy családban egyszerűen az, ha a pokrócon a földön piknikezve eszik meg a vacsorájukat. Meg kell küzdeni a lekuporodásért, a kerékvágásból való kitérésért, ami olyan testi és lelki izmokat mozgat meg, ami egyébként inaktív, és képes sorvadásnak indulni.”
Minden évben tolerancianapot tartanak Zetelakán. Az idősek cigány zenére táncolnak, a cigányok meg magyar dalokat is énekelnek. „Ez a lényeg: nem az egyiket javíttatom meg, hanem mindkettőt felébresztem: sorstársak vagyunk. Ugyanaz a mester alkotott. Miért gondoljuk, hogy ez nem jó? Lehet, ennyi az én életem küldetése, hogy segítsek közelíteni. Mert a többségi társadalom is felelős a hátrányos helyzetűek iránt. Fellöklek, s utána megkérdem: mit fetrengsz a földön? Gyarlók az emberek, transzgenerációs problémákról beszélünk, hozzuk a távolságtartást, megvetést egyik oldalról, a kételkedést a másikról.”

Kapaszkodni, elengedni, kapaszkodni…

Isú beleállt a pasztorációba. Hittel éli. Azt mondja, „nincs olyan, hogy ne aggodalmaskodjon az ember. Ha van valamije, azért, mert elveszíti, ha nincs, azért, mert sosem lesz. Túl lehet görcsölni az életet. A fej kell döntsön az elengedésről, a hit pedig a megtartásról: hiszem azt, hogy az én mennyei atyám akarata nélkül még egy hajszál sem eshet le a fejemről. És ha hiszem, hogy ami velem történik, azt ő a javamra fordítja, akkor belátom, azért tartok itt az életemben, mert eddig mindent igyekezett a javamra fordítani, és kellő hittel a legnagyobb csapásért is hálás tudok lenni.

Amiért nem tudsz tenni, azt engedd el! Kemény feladat, de gyakorolni kell és működik.

Hiszem, hogy ugyanazt kell csepegtetni mindenkibe: minden kapaszkodó valaminek az elengedése. Tudom-e elengedni, hogy újat fogjak?”

Alkalomról alkalomra Isú bátorítja a közösségeket gáton innen és gáton túl. Sokszor átjárt a hídon, most épp az időseket biztatja a zetelaki kultúrház alagsorában: „Isten tenyerén vagyunk, és hátradőlhetünk, mint a gyermek az anyuka ölében, és nem kell megkérdőjelezzük, tart-e rendesen, leesünk-e. Ha nem tehetsz semmit, engedd el a félelmedet, ha nem, pszichiáterre költöd az összes pénzedet. Nézd meg, és ha azt látod, valamit tehetsz, fogj neki, de most. Ha nem, engedd el! Tudjuk azt, hogy milyen hatást gyakorol ránk a telefonhasználat ötven év múlva? Nem tudjuk, fantáziálunk. Lehet, a legrosszabb képet festjük, hogy hangzatos legyen.

A fő veszélyforrás most a mesterséges intelligencia. Pedig nem omlott össze a világ a fülhallgatótól, az autótól, az internettől sem.

Gondoljuk át: már az első ember a készbe jött, minden meg volt teremtve, étel volt, ital, világosság, sötétség, volt barlang és napsütés… Miért aggodalmaskodunk?  Egy bizonyos szintig jó az aggodalmaskodás, mert ébren tart, felelős döntésekre mozdít, de ha túltoljuk, akkor elfordulunk a naptól, és a saját árnyékunkban éljük az életünket.”

Holtig tartó küldetés 

Isú arra biztatja az időseket, hogy még a haláltól sem érdemes félni, mert az élet egy halálos betegség, s ezt tudomásul kell venni. „Igazából mit akarunk? Félnénk attól is, ha még ötszáz évet kellene ezen a földön élni, de ugyanúgy félünk holnap meghalni is. Engedjük el, nem rajtunk múlik! Az viszont a mi dolgunk, hogy megtaláljuk a küldetésünket.

Ha megértjük a körülöttünk élőket, akkor megtaláljuk a küldetésünket.

És amikor természetes halállal meghalunk, befejezzük a küldetésünket. Én minden sírkőre azt írnám fel: Küldetését befejezte. Milyen jó lenne, egy sírkőre ki lenne írva: Sándor Isú küldetését befejezte. Azt a piculáját, de szép! Gizi néni befejezte a küldetését. De jó neki! Gazsi 45 évesen befejezte a küldetését. Bezzeg! Parkok lennének a temetők, az emberek sétálgatnának benne, s kérdeznék: vajon én mikor leszek ide kiírva?”