Legújabb köteteit mutatja be kedden, december 19-én a Hargita Népe Lapkiadó a Kájoni János Megyei Könyvtárban szervezett közönségtalálkozón: a Szóbeszéd – Szertelen szószedet című kettős könyv Ambrus Attila és Sarány István publicisztikáiból készült válogatás; lapunk hajdani munkatársa, Kristó Tibor legújabb verseit a Honos rögökön című kötetbe gyűjtötte össze és saját fényképeivel illusztrálta. Az alábbiakban Kristó Tiborral beszélget kötetének szerkesztője, Sarány István. [caption id="attachment_61976" align="aligncenter" width="1666"] Fotó: Siklódy Ferenc[/caption] – Mi ihletett e kötet megírására? – Az utóbbi években ért sorscsapások (két autóbaleset, egy hosszan tartó súlyos betegségből való felépülés, s ezt követően szeretett felségem hosszas kínszenvedése és halála) menekített vissza a betűk világába. Úgy éreztem, ki kell írnom magamból mindazt, ami fáj, különben szétfeszít a bánat. S mi lett volna a legmegfelelőbb műfaj mindehhez, ha nem a vers. Talán a múzsa bosszúja is közrejátszott mindebben, hiszen jó ideig mostohán bántam vele. A feleségem emlékezetére írt ciklussal enyhítettem valamelyest lelki fájdalmamat. S ez késztetett e kötet összeállítására. – Ez a 16. köteted – ha jól számoltam. A korábbi köteteid közül hat verseket, három gyermekverset tartalmaz, négy riport- és tárcagyűjtemény, egy tanulmánykötet, illetve van a sorban egy általad szerkesztett, annak idején számos pozitív visszajelzést eredményező visszaemlékezés-kötet, a Kuláksors. Melyik műfaj és melyik könyv a legkedvesebb számodra? – 17 kötet, hiszen a felsorolásból kimaradt a „kedvencem”, az Égő Éden, amelyik azért is nevezetes és kedves számomra, mert a nemrég elhunyt képzőművész barátom, Nagy Ödön illusztrálta, a borítóját is ő tervezte. (Mindeddig a több műfajban alkotó művész egyetlen, eddig ismert könyvillusztrációja, akiről utóbb műveiből készült kiállításokkal emlékeztek meg családtagjai, barátai, ismerősei.) De kedves könyveim között említhetném, a még múzeumos koromból származó, tárgyi néprajzi tanulmányokat tartalmazó kötetet, amely ugyan nem a külalakja miatt nevezetes. Arról is van értesülésem, hogy annak idején – 1995-ben jelent meg – még a budapesti néprajzi múzeumban is árusították. Egyébként a nagynevű néprajztudós, dr. Kós Károly is véleményezte, akinek szigorát, javaslatait megszívleltem, figyelembe vettem a kézirat könyvbe való szerkesztésekor. De ott van aktív újságírókoromból a Hargita Népében meghirdetett, általam kezdeményezett sajtóakció eredményeként, testes könyvbe szerkesztett Kuláksors című könyv is. Talán egyetlen magam írta köteten sem dolgoztam ennyit, hiszen a pályázók visszaemlékezéseit kellett olybá tenni, hogy a tartalom ne sérüljön. Egyetlen kézirat sem érkezett számítógépen írt anyagként a szerkesztőségbe. Soha nem feledem azt az esetet, amikor egy oklándi pályázó, a kegyetlen évek szenvedő alanya tarisznyányi kézirattal jelent meg a szerkesztőségben. Csupán ezt az anyagot napokig silabizáltam, mígnem közölhetővé sikerült gyúrni. De hát mindezt nagyon szívesen tettem, szerkesztőként számos élményben lehetett részem. A gyermekvers-kötetek is szívem szerintiek, hiszen unokáim „csikarták ki belőlem” valamennyit. Még mindig sok elsajátítani valóm van „gyermeklélektanból.” Csodálatos egy világ, miáltal visszaköszön a saját kölyökkorom is. – Örökmozgó – s mint a kötet fülszövegében írtam –, nyugtalan és nyughatatlan embernek ismerlek. Olyannak, aki szívén viseli nemcsak a személyes, hanem a közösségi gondokat is. Honnan ez a sok energia benned? – Talán alkati kérdés az általad említett örökmozgás. Születési hiba, én ugyan ezt nem észlelem. Viszont eddig bárhol is megfordultam, mindig az adott közösséghez próbáltam alkalmazkodni. A magam módján ügyelve, milyen kompromisszumok árán teszem azt. S mintegy sugallatra mindig rájöttem arra, hogy miként tudom hasznossá tenni magam. Lett légyen szó tájmúzeum és képtár létesítéséről a Kászonokban. Vagy az utóbbi években szeretett szülőfalumban, Csíkszentimrén is képességeim szerint támogatni az újjáalakuló, egyre erősödő település lelkes, fiatal vezetőinek község- és közösségépítő tevékenységét. Büszke vagyok a fúvószenekarra, a több ezer kötetből létesült könyvtárra, vagy a templomomnak adományozott Márton Áron-szoborra, mely szépen faragott pódiumion áll az oltár mellett. Valahányszor haraggal tölt el, ha az onnan elszármazott csak kritikával él, a helyesírást mellőző szavakkal osztja az észt ímélben. Ilyenkor mindig neki szegezem a kérdést: mivel támogatta, járult hozzá képességei szerint szülőfaluja gyarapodásához? Kedvenc foglalatosságom a fényképezés, bár soha nem tartottam magamat fotóművésznek. Riportútjaimon jobb szerettem magam fotózni az illusztrációs anyagot. 2001. tavaszán, az akkor Petőfi utcai Golden Galleryben, közkedvelt nevén a gallér-üzletben (kár, hogy bezárt, jó kis hely volt) riportfotóimból, Életképek címmel nyílt kiállítás. A digitális technikával készült felvételekről a sajtó írt hideget és meleget is. Többek közt azt kifogásolta egyik újságíró, hogy ilyen (s nem hagyományos módon készült) fotókkal hogyan lehet közönség elé lépni. Tessék megnézni, azóta a fotóművészek zöme milyen technikával készült képekkel áll elő manapság. Való igaz, hogy jobbnál jobb minőségű fényképekkel örvendeztetik meg a látogatókat. Tehetik. Nem véletlenül tértem ki a fotózásra, hiszen e verseskötetemet is fotókkal illusztráltam. Talán nem minden esetben sikeresen, főleg nem a haikukat követő fényképeknél. Szerkesztési „véletlennek” tulajdonítom, hogy fotókkal is jelen vagyok a könyvemben. Viszont rájöttem arra, hogy egy-egy versemet valamikor, valahol már „lefényképeztem”, valamelyik riportutam során. Jóval könnyebb volt viszont a már megírt versekhez igazítani a kamerát… Fotókra írt versek, versek ihlette felvételek alcímet is viselhetné a kötet… – Mióta nyugdíjas vagy, csak versekkel jelentkezel. Nem hiányzik a terepezés, az írás? Vagy versírással elégíted ki az írás igényét, kényszerét? – E kérdésre már nehezebb a felelet. Egyébként álmaimban még mindig „terepezem”. Újra bejárom azokat a vidékeket, gyepű településeket, ahol többször is megfordultam. Ez arra is jó, hogy ne feledjem el a falvak, tanyabokrok nevét, embereit, tájak jellegzetességeit. Alanyaim is meg-megvillannak néha, vajon még hányan élnek belőlük? (Egyébként magamnak készítettem egy lajstromot egykori adatközlőim neveivel, elégé hosszúra sikeredett.) Nem dicsőség most már azt felemlegetni, hogy újságírókoromban nem volt mobiltelefonom, váltott autóbuszokon, gyalogszer jártuk a településeket. Cikkeimet is jóval később írtam számítógépen, azelőtt írógépeltem. Kurblis telefonon hívtuk a szerkesztőséget esténként, valamelyik világvégi településről, s mondtuk telefonba a tudósításainkat. Másnap „ötletes” bakikon, sajtóhibáinkon szórakozott az olvasó. De nem a főszerkesztő, s főleg nem a „tettes”. Hogy hiányzik-e az újságírás főleg e mostani korszakában? Na, ez az, amire nehezebben tudnék hirtelenjében válaszolni… A várkapitány János Pálnak Tavasszal jártuk a határt, kerestünk törököt, tatárt. Csupán romokat találtunk, a földet túró eke nyomán. Cserepet, törött csempéket, melyek sejtetik a lovagot. Lándzsahegyek rozsdás vasát, sisakrostély darabkáját. Székely Don Quijote merre vagy? A hajdani Cibrefalván, Szőcs* úr a lófő fogadott mintha évszázadokból bújna elő, mellére szegett fővel jő: „Üdv néked, János Pál kapitány! Kegyed egy ma is büszke várnak** őrzője, szerencsés várnagyom. Udvarházam romokban hever, eltűnt népem tatár istrángon. Egy kancsó bort elkoccinthatunk, jelére annak hogy érkezett, talán az engedély megadatott, kiásni innen elődeinket.” – a fenét Vince, nekünk áskálni nem szabad csak felső felügyelettel lehet vallatni régi magunkat – így Pali bácsi, s szava elapad. * Egyik emlékem róla mégis előásom: épp szalonnázunk egy várromon, így szól akkori kapitányom: „magának születésnapja van, koccintsunk hát, fegyverhordozóm”. *Szőcs Vince, csíkszentmihályi amatőr gyűjtő **A csíkszeredai Mikó-vár A Katalány „De jönnek új hadak, ha kell a semmiből, akár a vad forgószelek Népek kiáltják sorsodat, szabadság! ma délután is érted szólt az ének” (Radnóti: Hispánia) te gyönyörű szabadság illatú Nő ó te szép Kata lány igazi KATALÁNY ó Laia mit nem adnék ha láthatnálak (nem csupán a hírfényképeken) te Madonna ott a Cervantes-iskolában aki pizsamaparti után sem remegsz a hispán-hisztériás éjszakában reggelizel szerelmeddel míg a szűk sikátorokon fajtádbeliek érkeznek s ha kell testükkel védik a szavazóurnát mely szép alkatod mellett található míg Don Quijote megint a szélmalmokkal csatázik s még mindig nem értik a hülyék a nagy költő igazát hogy érted történik minden te gyönyörűséges Dulcinea 2017. október 1.