Holnap ünnepeljük a székelység egyik legnagyobb festőművésze, Nagy István születésének évfordulóját. A jeles alkotó Csíkmindszenten született 1873. március 28-án, földi pályafutása Baján ért véget 1937. február 13-án. A művészt a modern magyar festészet realista és konstruktív szárnyának egyik legegyénibb képviselőjeként tartják számon. Id. Szabó András ny. muzeológus Napfaragók című, megjelenésre váró kéziratából közlünk a művészre vonatkozó részleteket.  „Ó, igazán ne vegyétek olyan halálosan komolyan, higgyétek el nekem, hogy csak libbenő, színes tavaszi játék; minden kép a természettől elcsent foltnyi szépség.” (Picasso, Pablo) Legelső, valódi csíki származású képzőművészünk Nagy István, akinek életműve a legigazabban és legtisztábban képviseli a foltcsenés alkotómódszerét. Ő a természetből mindig csak egy-egy apró, látómezőnyi részletet nemesített „foltnyi szépséggé”. Szakmai sorsa Kolozsváron, az Állami Tanító- és Tanítónő-képezdében dőlt el, első rajztanárának, Sárdi István festő, grafikusnak köszönhetően. Sárdi Istvánnak Nagy István életében játszott szerepe Murádin Jenő szerint „nem kis mértékben járult hozzá ahhoz, hogy diákja megszeresse a rajzot, s hogy messzebbre mutató terveket szövögessen”. És nem lényegtelen, ha tudjuk, hogy diákként mely tárgyak iránt mutatott hajlamot a fiatal tanítójelölt. Beszterczey György, Nagy István egykori kolozsvári tanítóképezdei diáktársa, a művész özvegyéhez címzett emléklevelében, amelyben közös diákéletüket idézi fel, az áll, hogy Nagy István „… rendkívül szerény, halk szavú, csendes, jó pajtás volt. […] Csendes, visszahúzódott, szorgalmas székely diák. Különösebb hajlamot a rajz, kertészet, gazdaságtan és zene (zongora) iránt mutatott.” A fent említett Sárdi István tanár úr nemcsak pedagógus, hanem művészetszervező is volt. 1890-ben – éppen Nagy István képzős idejében – 1888–1893 – Kőváry Endre festőtársával együtt rendezte az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat kolozsvári kiállítását, amelynek anyagát tanítványa is láthatta, és hallhatta Telepy Károlynak, a Társulat titkárának és műtárosának, a kiállítás kurátorának egyórás előadását. Persze, nem biztos, hogy ez az egyetlen esemény térítette a művészet útjára a még tinédzserkorú tanítójelöltet, aki húszesztendős volt, amikor megkapta tanítói oklevelét és kinevezését a Kalocsához közeli Homokmégyre, ahol szárnyait el is kezdte bontogatni: „Kétéves tanítóskodása alatt az iskolát teleaggatta rajzaival. Ennek köszönhetően fedezte fel a tehetséges tanítót Keleti Gusztáv, és biztatta Nagy Istvánt, hogy a budapesti Mintarajziskolában folytassa tanulmányait.” Székely Bertalan-végzősként fejezte be azt. Ezután pedig, CSME-ösztöndíjjal elindulhatott Európa nagy iskoláiba és múzeumaiba. Ott mindent vizuálisan elemzett, mert semmilyen idegen nyelvet nem beszélt. „8 hónapi párizsi tartózkodása alatt egyetlen művésszel sem ismerkedett meg.” Ezt is Beszterczey György leveléből tudjuk, és azt is, hogy megmenekült az észbontó elméletek befolyásaitól is. Tehát nem elméletben, hanem valamilyen egyéni módszerrel a látványközvetítés lényeges vagy lényegtelen módjai között rejlő különbség- és minőségtitkokat fedezve fel, figyelte és sajátította el, hogyan kell nagy opusokat alkotni. Hazatérve hozzáfogott saját életműve megalkotásához, amelynek minden egyes darabjára szó szerint ráillik a mottóul választott Picasso-mondat. Első műveivel valamelyest eleget is tett a CSME elvárásainak; egyéni kiállításokkal tisztelte meg a várost. Legelső kiállítását 1902-ben láthatta néhány napig a város lakossága a Csíkszeredai Polgári Leányiskola – jelenleg Petőfi Sándor Általános Iskola – emeleti dísztermében, azaz „munkatermében”, amelyet a 80-as esztendőkben osztálytermekre tagoltak. Egyik sajtóbeszámolóból az tudható meg, hogy elsősorban a szüleit és a csíki társadalom neves személyiségeit ábrázoló olaj- és szénportrékat állított ki. A Csiki Lapok 1902. június 11-i számában viszont A képtárlat megnyitása címmel a kiállítás igen plasztikus leírását közli: „Lélekemelő ünnepély folyt le a polgári leányiskola munkatermében e hó 8-án délelőtt 10 órakor, amikor Mikó Bálint főispán megnyitotta Nagy István képtárlatát. […] Az a rengeteg kép, aktrajz, ami a falakat teljesen beborította, beszédes tanúja egy fiatalember zsenialitásának és lankadatlan szorgalmának. Mikó Bálint meleg szavakkal nyitotta meg a tárlatot. […] Aztán biztató szavakkal fordul a szerényen meghúzódó, ifjú művészhez, kéri, hogy ezen az úton haladjon és éppen oly szorgalmas legyen továbbra is, mert úgy érheti el a művészet legmagasabb régióját […]. Több mint 150 mű fedi a falakat, egytől egyig érdekes, befejezett munka. Ott látjuk az alispánt nejével, Nagy Imre igazgató és neje, Bálint Lajos csatószegi plébános derék nagyságú arczképeit, a melyeket a fiatal művész arczkép után rajzolt. A szemközti falat 4 nagy akt fedi, a melyeket modellek után rajzolt. […] Az egyik falat telides-tele nagy képtömeg borítja. Van közöttük mindenféle alak öreg, ifjú, férfi és nő, agg és gyermek, mindenik arczon ott láthatni a karakterisztikus jellemző vonást. Leginkább az arczkép festés iránt bír kiváló tehetséggel, ezt az ágát kell művelnie s bizonyára első helyet vív ki magának a művész világban. […] Olajfestmények is láthatók, köztük legkiválóbb néhai Lázár Domokos arczképe, Mindszent határa s több tájkép és portré, ezek bizonyítják, hogy ecsetet is épp oly művészi ihlettel kezeli, mint a szenet. […] A rendezés ellen van néni kifogásunk, u. i. az egyik falat egészen beborították, szorosan, egymás hegyén-hátán állnak a képek; szinte nem látjuk a képet a képtől, éppúgy, mint a fáktól az erdőt. A többi falakra is kellett volna jutnia. E miatt nem tekinthető úgy át. Első lépését a művésznek, teljes erkölcsi siker, meleg rokonszenv fogadja, hisszük, reméljük, hogy folytatása lesz, kívánjuk, hogy az első lépcsőfokról mielőbb a legmagasabb piedesztálra jusson a mi derék művészünk.” Ezt követően indult olaszországi tanulmányútjára. „1902 őszétől 1903 nyaráig Rómában tartózkodott” – írja Sümegi György a 2007-ben megjelent Nagy István monográfia Életrajz, jegyzetek az életrajzhoz fejezetében. Később, 1908 májusában, a Csiki Lapokban Rákóczy ünnepély címmel megjelent egy felhívás. Abból megtudható, hogy az a közismert tény, amit úgy tudunk, hogy Nagy István Csíkszereda számára megfestette a Rákóczi Ferencet és Kossuth Lajost ábrázoló képeket, városunkban nem az első, hanem a harmadik alkalma volt történelmi nagyjaink emlékének szánt kegyeletünk lerovásának, és azt a vármegye, nem pedig a város számára készítette. Az említett felhívásnak sajtópárbajjá válása alapján úgy tűnik, hogy a város, megelőzve a megyét, már egy évvel korábban megfestette Rákóczi Ferenc életnagyságú „arczképét”. De nem tudtam kideríteni, hogy ki készíttette és mikor. De ennek előzménye is volt. Ehhez Tivai Nagy Imre emlékírásához kell fordulnom, amelyben az unió kimondása előtti időszakban Kolozsváron tevékenykedő csíkszeredai képviselőkről ír: „A [z 18]70-es években Csíkszereda még külön képviselőt küldött az országgyűlésre.” Gecző János nem vállalt képviselőséget, helyébe Márkus István került, „ki olcsó megválasztásának egyik honoráriumáról a városnak Deák Ferenc művészien festett arcképét küldötte meg. A kép megérkezett. Holló András kipakolta a ládából, egy kampós szeget bevert a gyűlésterem falába és felakasztotta a képet. […] Akkor még nem volt több kép a falakon, hacsak képnek nem nevezzük azt a fametszetet, mely egy arasznyi nagyságban »Ferenc József I. és Elizabeth« krinolinos páros képét volt hivatva ábrázolni. Ez is még az [18]50-es évekből maradt. No meg egy hasonló kivitelű kép a Kis Jézust ábrázolta a báránykával. A mézes pogácsákról lekapart és a falakra felragasztott szíveket és szerelmes jeleneteket ábrázoló színes képecskéket nem sorolhatjuk a képcsarnokba. Domokos János mindegyre élesen kifakadt a városi tanács azon eljárása ellen, hogy az értékes képet csak úgy suttyomban Holló András rendőr vette át. […] Avatottabbak emlegetni kezdték a képnek ünnepélyes leleplezését. De voltak konzervatívek, kik azt vitatták, hogy jó helyen van, mi kell egyéb? A másik rész okosabbnak tartotta volna, ha a képviselő úr egy szép Mária-képet küld a templomnak, végül is elhatározta a képviselő-testület, hogy a képet ünnepélyes közgyűlésen fogja átvenni és leleplezni. […] Deák Ferenc arcképének leleplezésére 1877. évi augusztus 5-én, délelőtt 9 órára hivatott össze a városi képviselő-testület.” A városháza számára festetett Rákóczi-képpel kapcsolatban, a lapokban is csak az alábbi, polémiát is kiváltó sajtóparírozást találtam, amelyet érdemes elolvasni sorjában – mert egyszerre kor- és társadalomrajz. „A Csíkszeredai Iparos Ifjúsági Önképzőkör folyó 1908. évi június hó 8-án d. u. 2 órától kezdődőleg Zsögödfürdőn, az iparos ifjúság által, a városház tanácsterme részére megfestetett II. Rákóczi Ferenc fejedelem életnagyságú képének leleplezése alkalmából nagy népünnepélyt rendez, melyre minden hazafias honpolgárt és honleányt tisztelettel meghív a rendezőség.” A lap csak ennyit közölt, de többről van szó, hiszen a rendezőség szórólap-meghívókat is adott ki, amelynek tartalmát és stílusát dr. Végh Elemér jogász igencsak nehezményezte, ami miatt külön tárcában fogalmazta meg nemtetszését. Dr. Végh Elemér: Rákóczi és – szamárverseny „A csíkszeredai iparos ifjúsági önképzőkör folyó hó 8-án Rákóczi ünnepélyt rendez. – A hazafias érzés megnyilvánulását minden alkalommal szívesen látjuk s így örömmel látjuk a csíkszeredai iparos ifjúságnak azt az áldozatkészségét is, hogy nagy fejedelmünk arcképét a városház tanácsterme számára megfestette. Helyeseljük azt is, hogy az arckép leleplezését ünnepségekkel kötik össze, de nem hagyhatjuk szó nélkül az ünnepély programját és különösen az ünnepélyre szóló meghívó szövegét. A program ökörsütéssel kezdődik, szamárversennyel, lepényevéssel, orr-versennyel, habnyeléssel folytatódik és tengeri ütközettel végződik. A meghívó szövegéből mutatóba közöljük az alábbiakat: »Halljuk! Külön tudnivalók. Halljuk! A népünnepélyen résztvevők közül, ki az első századiknak szerencsésen beérkezik, – melyet egy számláló gép fog ellenőrizni – egy üveg szomorodnit kap tiszteletdíjban; a második száznak érkező két üveggel; a harmadik száznak érkező egy üveg francia pezsgőt; a negyedik száznak érkező egy dísztárgyat; az ötödik száz egy arany órát; az ezredik már – tekintettel a nagy számra – okvetlen egy toronyórát kap. Belépő-díj: Az ökörsütésnél, minden utánafizetés nélkül – személyenkint egy ökörcombot fogyasztanak el – csupán 1 kor.[ona], akár 5 rongyos picula. – Családjegy, ha 5-8 gyermekkel rendelkező családfő létezik is (a sült ökörből egy elő- és egy utólábszárat fogyaszthat el), mégis csupán 2 koronát, avagy 10 koszos piculát, no mondjuk 1 osztrák értékű forintot fizet. Zenét, azt már a csíkszeredai első zenekar (Ráduly B. Árpád) szolgáltatja, szabad zsebelési kísérlettel, szalvétás tányéron.« Legyen elég ennyi ízelítőnek. Senki sem becsüli nagyobbra az iparos és kereskedő osztályt, mint mi becsüljük, mert jól tudjuk, hogy az ipar és a kereskedelem virágzása a hazának, de ma már a jó nadrág varráson és a jó csizma készítésen felül azt is elvárjuk iparosainktól, hogy az intelligenciának bizonyos magasabb – hozzájuk méltóbb – mértékét sajátítsák el. Ebből a szempontból nagy jelentőséget tulajdonítunk az iparos ifjúsági önképzőkör létesítésének és fennállásának, de a Rákóczi-ünnepély programja és az ünnepélyre szóló meghívó szövege azt a sajnálatos meggyőződést keltette fel bennünk, hogy az iparos ifjúsági önképzőkör nem áll feladata magaslatán. II. Rákóczi Ferenc félistene lesz a magyarnak, míg e kerek földön egy magyar szív dobog. Neve és emléke oltár lesz, a szabadság felszentelt oltára. Megszentségtelenítése ennek az oltárnak az iparos ifjúság Rákóczi-ünnepélyének ízléstelen programja s a meghívó még ízléstelenebb szövege. Ilyen programot összeállítani s ilyen meghívót kibocsátani lehet és szabad Dummer August ünneplésére, de nem lehet és nem szabad nagy Rákóczi Ferenc felkent fejedelmünk szentséges nevének megünneplésére. Ezt a programot s ezt a meghívót nem vezethetjük vissza másra, mint arra, hogy iparos ifjaink önképzőkörükben alaposabb önképzésükre igen kevés gondot fordítanak. Fel kell tételeznünk, hogy a programot a legkiválóbbak állították össze, a meghívót pedig az önképzőkörnek szellemileg legkimagaslóbb tagja szövegezte. Ha már most a legkiválóbbak az ízléstelenségnek ily kolosszális mértékéről tesznek tanúságot, el sem tudjuk képzelni, hogy a többiek az önképzésnek milyen fokán állhatnak. És el sem tudjuk képzelni intelligenciájuk magasságának a mélységét. Bátran megállapíthatjuk – és ezt őszintén sajnáljuk –, hogy Rákóczit semmi esetre sem ismerik a maga igazi, a maga tündöklő nagyságában, mert ha ismernék, emlékét nem szamárversennyel ünnepelnék.” A válasz: „A »Csiki Lapok« folyó hó június 3-iki számában dr. Végh Elemér aláírásával ellátott »Rákóczi – és szamárverseny« című tárczacikk jelent meg. Legyen szabad ezen közleményre néhány szóban reflektálnunk. Téved dr. Végh Elemér úr nagyon, ha azt hiszi, hogy a helybeli iparos ifjúság önképzőköre Rákóczit nem ismeri a maga tündöklő nagyságában. Téved abban is, hogy emlékét szamár-versennyel kívánná ezen önképzőkör ifjúsága megünnepelni. Mert az iparos ifjúság önképzőköre a Rákóczi-kép leleplezési ünnepélye alkalmából rendez »Népünnepélyt« és nem Rákóczi emlékének ünneplésére. – A »Népünnepély« keretébe tehát bátran beilleszthetők a kifogásolt pontok, mert hiszen így szokás mindenkor és mindenhol. A Rákóczi-kép leleplezési ünnepélye a városházán folyt le folyó hó 8-án, a városi tanács által összeállított program szerint. Ha érdeklődik vagy érdeklődött dr. Végh úr a közérdek iránt, bizonyára látta is kifüggesztve a városi tanács által kibocsátott – 982 – [1]908. ki. számú »Értesítést«, amely a leleplezési ünnepély programját és egyben a közönség meghívását az ünnepélyre közli. Elhamarkodott tett volt tehát dr. Végh Elemér járásbíró úrtól a »Rákóczi és – szamárverseny« czimű czikket megírni, mert ezzel méltatlanul oly társadalmi osztályt sértett meg, állított ki oly pellengérre, amelyet az meg nem érdemelt. Ha van dr. Végh Elemér uramban egy csepp jó ízlés és igazságérzet, azt hisszük ezek után maga is belátja gyerekes elhamarkodását s alkalmat vesz magának arra, hogy mint lovagias ember elégtételt adjon; mert az már igazán nem írja, hogy a népünnepély programjának félremagyarázásával, helytelenül a Rákóczi-kép leleplezési ünnepélyével való szándékos összezavarásával a nagy közönséget megtévessze – egy kir[ályi]. járásbíró, kinek képzettsége és állása miatt elvárná minden jó ízlésű ember, hogy irka-firkáival, ha használni nem tud, de ne is rontson és oktalanul ne sértegessen. Tiszteli és áldja Rákóczi emlékét a csíkszeredai iparos ifjúság önképzőköre és tesz is annyit Rákóczi szellemében, mint az úgynevezett »előkelő osztály« és épp azért tiltakozunk az igazság és jó ízlés nevében minden olyan insinuatio ellen, amellyel minket olyan színben tüntessen fel bárki, mint tette azt jelen esetben dr. Végh Elemér királyi járásbíró úr. […] A csíkszeredai iparos ifj. önképzőkör nevében: Mátrai Ignátz. az önképzőkör elnöke.” A viszontválasz: „A »Csiki Lapok« június hó harmadiki számában »Rákóczi és – szamárverseny« cím alatt közzétett igénytelen cikkemre a »Csiki Lapok« múlt heti számában Mátrai Ignátz aláírással válasz jelent meg. Igazán elhittem volna, hogy a cikket Mátrai Ignátz órásmester úr – szerkesztette –, de tudomásomra jutott, hogy Mátrai Ignátz úr ártatlan a cikk megírásában, s csak a felelősséget volt szíves elvállalni. Minthogy Mátrai Ignátz úrral semmiképpen nem vitázhatom afelől, hogy neki van-e jobb ízlése vagy nekem, a válasz szerkesztőjét vontam felelősségre, aki nekem a legmesszebb menő elégtételt nyújtotta s a válasz közzétételét maga is elítélte. Ezek után a Mátrai úr girójával van szerencsém nem törődni.”