Fodor Sándor novelláit veheti kézbe az olvasó a Hargita Kiadó jóvoltából. A tömör írások a szerző személyes élményeiből táplálkoznak, s majd mindenikük egy-egy félreértés története, a szereplőkből hiányzik az empátia. A Székely Könyvtár remekbeszabott könyvsorozatának 43. darabját Molnár Vilmos ismerteti. Nem egészen kilenc éve, 2007 júliusában jelent meg a Székelyföld folyóiratnak az a száma, amelyben Fodor Sándor így vall a vele készült beszélgetésben: „A tisztázatlan helyzeteket soha nem szerettem, ezeket mindig értelmezni próbáltam.” Ez a mondat lehet a kulcs az író novelláihoz. Eljönnek a rokonok, hogy hazavigyék egy idős falusi bácsi hulláját a kórházból, már ott a szekéren a koporsó is, amikor kiderül, a bácsi él, így saját koporsójával együtt szekereztetik hazafelé. Egy szerzetes a középkorban megpróbálja Jézus tanításainak igazi lényegét belevinni a passiójátékba, amivel felháborítja a környék urát, aztán amikor a szerzetes annyira átadja magát szerepének, hogy kiszenved a kereszten, mindenki erősen be van gyulladva, mert mi lesz akkor, ha három nap múlva feltámad, s netán ítélkezni fog? A már Kaliforniában született, Szovátára ellátogató idős testvérpár hatalmas csalódással konstatálja, hogy ott semmi sem olyan, mint ahogyan gyermekkorukban édesapjuk mesélte. Egy öreg kertész éjjelente titokban a város kertjeit járva szakszerűen beoltja az elvadult gyümölcsfákat, ámulatos virág- és zöldségpalántákat ültet el, de az emberek bizalmatlansága és haragja nyomán csúfos véget ér, nem tudják megbocsátani neki a birtokháborítást. A kisvárosba hazalátogató olimpiai bokszbajnok kínos pillanatokat él át, amikor a tiszteletére rendezett ökölvívó-bemutatón kiderül: a közönség igazából nem annyira büszke, mint inkább irigy rá, azt szeretnék, ha földre kerülne. A távoli Nyugatról Erdélybe hazalátogató gazdag testvér nem tudja eloszlatni bátyja előítéleteit, amelyek még gyerekkori botlásai miatt rögzültek benne, emiatt tragikus véget ér. Valahol mindegyik novella egy-egy félreértés története. A szereplőkből többnyire hiányzik az empátia, nem képesek vagy nem hajlandók beleképzelni magukat a másik helyébe, megérteni más felfogásmódokat, más értékrendeket. A kicsinyes önzés és az előítéletek korlátai kötik gúzsba őket. Pedig – hogy ismét Fodor Sándort idézzem –: „Az emberek iránti önzetlen ragaszkodás és bizalom nélkül elviselhetetlenné válhat az élet.” Az író – alkatától függően többé vagy kevésbé áttételesen − saját benyomásait, élményeit, emlékeit dolgozza fel írásaiban. De nem minden emlékből születik írás, néha épp a legfontosabból nem. A Székelyföldben megjelent, fennebb említett interjúban Fodor Sándor beszél egy gyermekkori, saját bevallása szerint számára meghatározó élményéről, amikor kilenc-tízéves korában a Nagy- és a Kis-Somlyó közötti nyeregben egyedül gombászva találkozott egy őzzel, amelyik egészen közel, kéznyújtásnyira jött hozzá, és kíváncsian nézegették egymást. Ez a jelenet sokáig visszatért álmaiban, de ott is csak a várakozás. Az őz álmaiban sem jött el többé. Erről az esetről nem született írása. Talán nem is lehet jól megírni az ilyent. De a bizalmatlanság és előítéletek világában élő ember számára egy ilyen eset az önzetlenség és tisztaság zárványa lehet, amelyet rejtve kell őrizni valahol legbelül: „Maga volt a valósággá vált csoda. Egyéb kedves – vagy kevésbé kellemes – emlékeim immár jobbadán a feledés ködébe merülgetnek, de ez, az őzikés emlékem nem halványul. Talán fontosabb is minden másnál.”