Vasárnap zárul a Csíki Székely Múzeum idei nagy, időszakos képzőművészeti kiállítása. A Művészek ágyúdörgésben – Erdély az első világháborúban című tárlat zárása kapcsán megfogalmazott gondolatait Szabó András, a Nagy Imre-hagyaték kurátora osztja meg olvasóinkkal. [caption id="attachment_54104" align="aligncenter" width="1000"] Márton Ferenc fest[/caption] Két nap múlva zárul a múzeumban az első világháborús nagykiállítás. Véleményem sze­rint a múzeumi nagylélegzetű kiállítások legkiválóbb, 24 művész 89 alkotásából rendezett tárlata; s pontosan ez a szemlélet- és karaktersokaság teszi jelentőségteljessé. A kiállítást Szücs György és Murádin Jenő művészettörténészek rendezték a következő művészek alkotásaiból: Bajor (Bayer) Ágost, Biró Mihály, Dobai Székely Andor/André Székely de Doba, Dumitrescu Stoica, Eder Hans, Ferenczy Valér, Han Oscar, Horthy Béla, Iványi Grünwald Béla, Margó Ede, Márton Ferenc, Nagy István, Popp Aurel/Papp Aurél, Remsey Jenő, Schréder Etta/Kárpátiné Schréder Etel, Siklódy Lőrinc, Stróbl Alajos, Varga Nándor Lajos, Vaszary János, Vértes Marcell/Marcel Vertès, Vidovszky Béla. Négyen közülük – a csíkmindszenti Nagy István, a csíkszentgyörgyi Márton Ferenc, a gyergyóditrói Siklódy Lőrinc, a sepsiszentgyörgyi Varga Nándor Lajos és az időszakosan hozzájuk társuló csíkzsögödi Nagy Imre földink. És amint a kiállítás alcíme is sugallja, rólunk szól; nem véletlen tehát, hogy szám szerint a kiállítást a székelyföldi művészek alkotásai uralják. Máris feltehető a kérdés: művészeink vajon milyen lelkülettel vettek részt a Nagy Háborúban? Köztudomású, hogy a székelység kétszer adta vérét ugyanazon Habsburg-uralkodó miatt: először az 1849-es szabadságharcban I. Ferenc József ellen. Másodszor 1914–16-ban I. Ferenc József mellett; nemcsak hivatalos kötelességből – mert besorozták őket –, hanem azért is, mert a Nagy Háború kitörésének idejére megszépült a székelyek császárképe, s katonadalaikban is – már pertu – énekeltek az uralkodóról: „Ferenc Jóska kiállott a kapuba, nagyot pökött a markába…”. Amúgy a „véradás” a császár halálakor nem szűnt meg: a háború befejeztéig tartott. „Addig fújtuk a »Ne félj, ne félj, kutya Szerbiá«-t – emlékszik vissza Nagy Imre az időszakra –, hogy egyszer csak eljött a háború. Úgy nézett ki, mintha megbolydult és megbolondult volna az egész világ. Megindultak a nagy behívások, vonat vonatot ért. A katonavonatok virágba öltözve.” A székelyföldi fiúk mindegyikét a Brassói 24-es honvéd gyalogezredbe, bakanyelven a „24-es regementbe” sorozták (lásd Nagy Imre egyenruhában). És ott nemcsak Ferenc Jóskáról énekeltek, hanem katonakesergőt is fújtak: „Szépen szól a, szépen szól a 24-es banda, székely bakák, 24-es bakák masíroznak rajta, masíroznak idegen országba, Olaszország gyászos határára.” (lásd Márton Ferenc: A 24-esek katonazenekara, 1917.) [caption id="attachment_54105" align="aligncenter" width="699"] Nagy Imre: Katonafestő[/caption] Ebbe az egységbe hívták be Márton Ferencet, Nagy Imrét, Nagy Istvánt, Siklódy Lőrincet és Varga Nándor Lajost, s természetesen sok más fiatalembert is, de minket most csak az említett művészek érdekelnek. Nagy Imrét Csanády Frigyes altábornagy megmentette a frontvonal gyilkos közegéből; fogolyszállítmány-kísérőként elvezényelte. Az eperjesi katonakórház orvosa pedig szanatóriumba küldte Tátralomnicra, ahol Szőnyi Istvánnal volt alkalma találkozni, és ahonnan aztán – úgy, egyenruhásan – mehetett is a főiskolára… hivatalosan nem lett haditudósító. A 24-esektől Márton Ferenc és Varga Nándor Lajos, illetve rövid marosvásárhelyi átvezénylését követően, bár nem hivatalosan, Nagy István is a Sajtóhadiszálláshoz került. „Bár beosztásánál fogva Nagy István nem élvezhette a hadifestők kiváltságait – írja Murádin Jenő a katalógusban –, felettesei igen nagyra becsülték. Strohoffer Jenő százados, zászlóaljparancsnok, akit a festő nagyméretű portréban örökített meg, külön szobát biztosított számára, ahol zavartalanul dolgozhatott. Tiltásai ellenére a művész mégis többször kiment a frontvonalba, hogy a lövészárokban »élesben« készítsen rajzokat.” [caption id="attachment_54107" align="aligncenter" width="1000"] Márton Ferenc: A 24-esek katonazenekara, 1917.[/caption] A 24-esek parancsnoka, Ágoston ezredes „1917 táján saját hatáskör-ében külön csoportot létesített a Sajtóhadiszálláshoz tartózó és e státusszal nem rendelkező művészekből, és konkrét feladatokkal bízta meg őket. A csoport parancsnokának a grafikus és festő Varga Nándor Lajost jelölték ki, tagjai Fekete zászlós (?) és két tizedes, Márton Ferenc és Nagy István voltak. Az együttműködésnek folytatása is lett. Amikor 1917-ben az ezred Mezőtúron pihent, a csoport az alföldi kisvárosban közös kiállítást szervezett, amelyen az említetteken kívül a szintén mozgósított és hadnagyi rangban szolgáló festő, Nagy Imre is részt vett.” A Sajtóhadiszállás volt a besorozott és az önként jelentkező művészek és fényképészek gyűjtő-eligazító központja, innen vezényelték őket a front valamely részére. „A lakókörzetük szerint bevonultatott katonák – köztük a művészek – a legkülönbözőbb helyszínekre kerülhettek.” Hermann Lipót nagyszentmiklósi származású festőművészt például egy világváros után, a még ma is világvégnek tekintett Kóstelektől nem messzire eső Sóstelekre, amelyet így jellemzett: „Csendes falu, szép vidék, kellemes változatosság Prága után.” A katonavonatokat virágba öltöztető lelkesedés lecsengését követően a haditudósítók igencsak személyes jellemüknek, egyéniségüknek megfelelően élték meg a háború eseményeit: állóháborút, győztes, vesztes csatákat, annak borzalmait és apró szépségeit is. A kiállítás székelyföldi művészeinek anyaga alapján úgy tűnik: Az izgága, a mindenhol jelenlevő, a harcot férfiasságnak felfogó jellemmel rendelkező Márton Ferenc, a háború nyomorúsága mellett (Szerb foglyok, 1915., Fedezékben, 1916., Lövedékrobbantás, 1916., Vonuló bakák, 1917., Sacile [Horvátország], 1918.), a tisztesek és tisztek körében minden kellemetlenség és nyomorúság ellenére megőrzött, a katonai elegancia apró jeleire (Dr. Magyar törzsorvos, 1916., Dr. Sipos Gyula, 1917., Pércsi József őrmester, 1917.), és ez utóbbi vakszolt bajszára is figyelt. [caption id="attachment_54108" align="aligncenter" width="555"] Nagy Imre egyenruhában[/caption] Vele ellentétben Nagy István – zárkózott természetű lévén –, néhány kivétellel (Katonafej [pipázó], 1915., Biró Alajos, Sebesült katona, 1916.) inkább a sötét tónusokkal kifejezhető, a katonavilág komorságát közvetítő alkotást részesítette előnyben (Katona [félre sapkás], 1916., Önarckép, Pipázó katona, 1917., Katonák asztalnál, 1918 körül, Katonafej [plakát és borító], 1918.) Nagy Imre, aki a zavaros állapotokat nehezen viselő jellemmel rendelkezett, tartotta ugyan székelyföldi katona-művésztársaival a kapcsolatot, valódi háborús eseményről nem készített rajztudósítást. Ő tudósítóként a háború befejezése után – 1918-ban –, a már megváltozott politikai közegben jelentkezett a Vasárnapi Újság hasábjain. Akkor még rajzstílusa kizárólag a Márton Ferenc hatását viselte magán. Két katona témájú műve – egy vázlat és egy kompozíció – maradt ránk (Katonafestő, é. n., és Rakodók, 1918.) A Katonafestő mintha a Székely Nemzeti Múzeum tulajdonában található Incze Lajos fényképének társa lenne, pontosabban, mintha Márton Ferencet ábrázolná alkotás közben (Márton Ferenc fest, 1916 körül). [caption id="attachment_54109" align="aligncenter" width="458"] Bíró Alajos[/caption] Siklódy Lőrinc és Varga Nándor Lajos karakteréről nincsenek ismereteim. Kiállított műveik és a Varga Nándor Lajos katalógusbeli naplójegyzetei alapján azonban feltételezem, hogy minimális érzelem ráfordítással vették tudomásul háborús helyzetüket. Műveik illusztratív jellegűek: (Siklódy Lőrinc: Honvédőrszem, 1916 körül., Varga Nándor Lajos: orosz katona- és fogolyportrék). [caption id="attachment_54111" align="alignnone" width="223"] Önarckép[/caption] A kiállításon két Csíkszereda-ábrázolás is látható. Mindkettőt Vaszary János, egyik jelenlegi testvérvárosunk, Kaposvár szülötte készítette Csíkszereda, 1916. címmel. Egyik a Vármegyeház környékét ábrázolja, a másik a várost, a jelenlegi lőtér irányából nézve. A harmadik városrész-ábrázolás a katalógusban látható; Halász-Hradil Elemér: Csíkszereda, 1916. A leégett Kossuth Lajos utcában katonák masíroznak. A kiállítást komolyan dokumentált, pontos, összefüggés-alapos és nagyon olvasmányos szövegű, gazdagon illusztrált katalógus kíséri. Tisztelettel ajánlom a kiállítás múltával is az érdeklődők figyelmébe!