Az állomás és környéke még pályaudvar-viszonylatban is megdöbbentően rendezetlen és kaotikus. Sietősen, szorongva helyezzük az alig működő csomagmegőrzőbe a bőröndömet, és csak akkor lélegzünk fel, mikor végre magunk mögött tudjuk a kétes alakokkal és szagokkal teli környéket. 

Az agglomerációs területekkel együtt több mint 700 ezer lakosú, Németország gazdasági fővárosának tartott Frankfurt arculata egészen egyedi. Először forgalmas sugárutak és tömbháznegyedek között sétálunk végig, melyek fölé hatalmas felhőkarcolók magasodnak, némelyik a 200 méteres magasságot is meghaladja. 

Az óváros viszont őrzi történelmi képét: a toronyházakat középkori, barokk és klasszicista stílusú épületek váltják fel, a főtérhez közeledve macskakövekkel kirakott sétányok és a grandiózus Szent Bertalan-dóm is az utunkba kerül. De a zsúfoltság és a fárasztó embertömeg itt is nyomasztóan hat. Az egész város mechanikus automatizmussal teszi a dolgát, lakói és még turistái is mintha parancsszóra mozognának.

Végül a Majna folyó partján lyukadunk ki, amelyet valamivel nyugodtabb atmoszféra leng körül. Keskeny, parkosított övezet követi a vizet, és a pázsiton kövér vadludak totyognak.

A gyaloghídon átkelve aztán a másik partot is felfedezzük. Egy hajóétterem teraszáról nézzük a lemenő napot, majd az esti világításban egészen „New York-ossá” váló felhőkarcoló-negyedet.
Így ér véget a „Peace Line After”.

Az állomásra már egyedül baktatok, enyhe aggodalommal. De, ezúttal inkább szerencsémre, a pályaudvar éppolyan eleven éjjel, mint napközben. Éjjeli 1 órakor, két ülésen összekucorodva hajtom álomra a fejem, Berlin felé zötyögve. 

E kéthetes út során volt szerencsém megismerni a délkeleten fekvő, bajorországi München és a nagyjából az ország közepén levő Frankfurt hasonlóan hideg, idegen nagyvárosát. Az épületek, bár lenyűgözőek, nem sokban különböznek bármely más európai nagyváros – akár Bukarest vagy Budapest – építészetétől, a felhőkarcolók pedig, bár grandiózus, egyedi látványt nyújtanak, inkább elidegenítő jelenségek. Berlintől is hasonló benyomásra számítottam. De csalódnom kellett.

Ahogy azt korábban a német csoporttársak is bizonygatták, Berlin egy teljesen önálló birodalom. A frankfurti pályaudvar után hálásan üdvözlöm a főállomás rendezettségét. Az épület, bár négy különböző szinten indulnak járatok, átlátható, mindenhol érthető, német–angol feliratok, nyüzsgő, de nem rohanó, és főleg nem fenyegető. A csomagletétel ezúttal simán zajlik.
 

„Vakon”, térkép nélkül indulok útnak, és azonnal sosem látott sokszínűséggel szembesülök. Mindennek jut hely egymás mellett – parkok, terek, paloták és ultramodern épületek követik egymást. Itt valahogy máshogy mozog a tömeg – még a turistacsoportok is nyugodtan megférnek egymás mellett a széles utcákon, a monumentális, historikus épületek között. Hűvösebb az idő, mint eddig: a reggeli város felett köd lebeg, az égen vastag, szürke felhőzet. Őszillat van, idén először. Illik a városhoz.

Az óváros felé haladva útba esik a legnevezetesebb látványosságok jó része. Az Unter den Linden sugárút keleti végében, a Pariser Platz térre csöppenve megcsodálhatom a neoklasszicista, dór oszlopos Brandenburgi kaput (Brandenburger Tor). A 18. századi építmény tetején áll a Quadriga szobor, a római kori harci szekér, melyet Victoria, a győzelem római istennője vezet diadalra.
 

Meglátogatom A meggyilkolt európai zsidók emlékművét (Denkmal für die ermordeten Juden Europas), amelyet a második világháború lezárásának 60. évfordulója alkalmából avattak fel. A kiterjedt, útvesztőszerű konstrukció falai közé lépve nyomban elfog a borzongás. A magasodó falak és fénytelen folyosókká szűkülő tér kétségkívül maradandó benyomást kelt.

Innen pedig már a turistacsalogató Múzeum-szigetnek is nevezett negyed következik, amely 1999 óta az UNESCO Világörökség részét is képezi. Bár sem időm, se energiám nincs két hét intenzív művelődés után további kiállításokat látogatni, kívülről megcsodálom a Régi Múzeum dór oszlopos épületét, a Neues Múzeumot és a Pergamonmuseumot, melyek közül mindháromban főként ókori és művelődéstörténeti tárlatok tekinthetők meg, valamint a Régi Nemzeti Galériát és a Bode Múzeumot is, amelyekben szépművészeti kiállítások vannak. 

Közvetlenül mellettük emelkedik a berlini dóm, párhuzamosan pedig a festői Spree folyó vesz nagy ívű kanyart. A fenséges, klasszicista épületek körvonalai táncot járnak a víztükörben. A gyaloghídon átkelve sokáig bámulom az igéző látványt.

A folyó másik oldalán egészen más világgal találkozom. Mintha egy felduzzasztott budapesti körútra csöppentem volna, méretes bérházsorok és brutalista épületek közé. Megtekintem a 368 méter magas Berliner Fernsehturm tévétornyot, amely még ma is az Európai Unió harmadik legmagasabb szabadtéri építménye. Az NDK idejéből származó torony a városban mindenhonnan jól látható, afféle tájékozódási pontként szolgál. Közvetlen szomszédságában áll a városháza, a Rotes Rathaus és az Alexanderplatz is, amely a maga futurisztikus betontömbjeivel a szocialista múlt világhírű emlékműveként is szolgál.

Innen a Berlini Fal emlékhelye felé veszem az irányt. Hosszú séta áll előttem, de cseppet sem bánom: a kávézók, üzletsorok, lakónegyedek között haladva egyre inkább érzem azt a valóban leírhatatlan vibrálást, amely olyan különleges jelenséggé teszi a várost. Szépségénél és jelentős történelmi hagyatékánál is erősebb benyomást tesz ez az egyedi atmoszféra. 

A fal az utolsó látványosság, amit jut időm közelebbről megnézni. Az összegraffitizett beton, az előtte emelkedő emlékmű és a közelben álló múzeum együttese is kevés ahhoz, hogy felfogja az ember, milyen korszak lenyomata ez. Szürreális érzés belegondolni, hogy életem nagy részét, ahogy a szüleim és nagyszüleim is, ennek a falnak a másik oldala mögött töltöttem. 

Valahol létezik még e fal – ez tagadhatatlan. A vasfüggöny keleti oldalán máshogy telt az idő, más generációk nőttek fel, és egészen más világot örököltünk. Ez nem múlt el nyomtalanul, és még jó darabig nem is fog – ha egyáltalán valaha. De mégis, a tény, hogy itt állhatok, egyszerre érzékelve, de át is lépve ezt a határt, hirtelen szimbolikus jelentőséget nyer. Lehetséges az átjárás. Az elmúlt két héten bizonyossá vált, hogy nem csak fizikai értelemben.