Az előző részben már említettem, hogy a szakemberek szerint világviszonylatban jelentősen csökken az erőszak. Higgyünk nekik. Ám tény, hogy azért még mindig sok tennivaló van ezen a téren, nemcsak a családban, hanem össztársadalmi szinten is. Igaz ugyan, hogy leginkább a nőkkel és a gyerekekkel szembeni erőszakkal foglalkozik a szakirodalom, a politikum, a törvénykezés – és persze nem alaptalanul, hisz a jó közérzetünk bisztosításához a békés együtt- és egymás mellett élés elengedhetetlen –, de ez nem elég. Amíg a férfiak meg a nők is, hazaviszik a munkahelyi és minden más frusztrációikat – tudjuk például, hogy megugrik a családon belüli erőszak, miután vesztett a kedvenc focicsapat –, amíg van hajtás, alkoholizmus és drog, addig a gyengébbel szembeni brutalitás általános probléma marad. Nagy, átfogó programra lenne szükség, hogy ezen változtatni lehessen. Nekem analógiaként mindig az írástudatlanság felszámolásakor alkalmazott eljárás jut eszembe, amikor háztól házig jártak a tanítók és nemcsak a gyerekek beiskolázásával, de a felnőttek felzárkóztatásával is foglalkoztak. Ez például napjainkban is aktuális a cigányok oktatása terén – ami egyelőre csőd, de erről nem illik beszélni. Valahogy így, embertől emberig kellene megoldani a nőkkel és gyerekekkel, meg a – sokkal kisebb számú, de létező – férfiakkal és szülőkkel szembeni erőszakos megnyilvánulásokat. Tudom, az elképzelésem utópia. Ám a jó törvények és védelmet biztosító otthonok mellett, illetve ezekkel párhuzamosan gondolkodás- és attitűdváltásra van szükség. Mindkét részről. Gyerekkorban azt kellene megtanítani, otthon és az iskolában, hogy az erőszak igazándiból nem megoldás. És nem is férfias. És azt is, hogy senkinek nincs joga a másikkal csúnyán bánni. És mi emberek – gyerekek – attól vagyunk a természet vagy Isten csodálatos teremtményei, hogy képesek vagyunk uralkodni magunkon, együttműködni, megbeszélni és megoldani a dolgokat. Hogy az erősebbnek nem ütni kell, hanem védeni, hogy az erőt nem támadásra, hanem védekezésre és/vagy védelemre kell használni. A gyengébbnek meg nem kell eltűrni az erőszakot, nem neki kell szégyellni, hogy őt bántják. A felnőtteket pedig el kellene juttatni oda, hogy mindezt belássák és alkalmazzák. Vissza kellene adni az önuralom és az akarat helyét, amelyek pillanatnyilag mintha nem is léteznének a korszellem, a tanügy és a szülők szótárában. És jó lenne választ találni arra a kérdésre is, amit egy gyerek tett fel: ha a felnőttek háborúzhatnak, ő miért nem üthet oda?