Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveim, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva mindazokat a köteteket, amelyeket úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. 1989 után leggyakrabban a romániai magyar újságírók évi közgyűlésein találkoztunk, hol itt, hol ott az országban. De nem kizárt, hogy máshol és máskor is. Eleinte nem nagyon tudtam, hogy éppen bukaresti rádiósként vagy bukaresti tévésként üldögél mellettem, de arra határozottan emlékszem, hogy amikor utoljára beszélgettünk, akkor valamiféle olyan online portálról beszélt, amely összefogja a magyarokat, hadd csevegjenek egymással. Mármint nem az erdélyiek, nem a magyarországiak, hanem a világ nyugati felében élők. Ferencz Zsuzsanna (1943–2010) minden bizonnyal szellemesen-szórakoztatóan tudta vezetgetni őket a legkülönbözőbb témákban, mert szűkebb és tágabb környezetében, kisebb és nagyobb körökben mindent észrevett a nagypolitikától az apró életmorzsákig. Tudtam, hogy név szerint Jagamas is, egyszer elmondtam neki, hogy a festő Nagy Imre (1893–1976) sokat beszélt nekem a zenetudós Jagamas Jánosról (1913–1997), aki jógázni tanította, és elképzeltem magamban, hogyan nézhettek ki egymással szemben Kolozsváron, vagy Zsögödben lótuszülésben: mint kopasz Picasso a tükörben. A nagybátyja – mondta –, ha jól emlékszem. Amikor ideadta a könyvét ezzel a nem mindennapi dedikációval, akkor csak beleolvastam és félretettem. Most viszont nem tudtam letenni a kezemből, végigolvastam mint a kétszáz történetkét, amelyek mégis valamiféle egységes egészbe állnak össze. Mindenképpen romániai kor- és kórrajzzá, mondjuk 1980 és 2010 között. Bodor Pál bevezetőjében örkényi egyperceseket emleget, de ezek nem azok. Kevésbé filozofikusak, de jóval maróbbak, a szójátékok, az ellentétpárok mindig csattannak, ha pedig párhuzamos szálak ölelkeznek, akkor az abszurd mindig ott lóg a végén. Olykor cinikus, olykor groteszk a szöveg, olykor sisteregnek a szópetárdák, a külső és belső világ meghökkentően felesel egymásnak, de nem Ionescu, nem is Mrozek, nem is Arrabal, hanem inkább Kurt Vonnegut (1922–2007), a német nevű amerikai, aki olyannyira be nem skatulyázható műfajt alakított ki magának. Igen, ha visszagondolok, a kolozsvári Ferencz Zsuzsa is ilyen be nem gyömöszölhető maradt bármiféle irodalmi vagy közéleti kánonba. És mintha előre érezte volna, hogy eljön majd az idő, amikor rövid Facebook-bejegyzésekből is állítanak össze könyvet, hiszen a hosszú, cikornyás mondatokat már a kutya sem olvassa. Tudom, hogy dolgozott Lipcsében és házat vásárolt Homoródszentpéteren. Gyermekkoromban a kötéltáncosok két villanyoszlop között egyensúlyoztak az utca fölött, a mai Csíki Játékszín és a központi park között. Valamiféle ilyen köteleket képzelek el életének színtereit összecsomózva, amelyeken, a megtett út jelzéseiként, kis dróthorgokon ott lógnak Kik történetei, hogy akár lobogtassa őket a szél, akár aszalja a Nap, vagy verje az eső, mégiscsak maradandó kellékei a mutatványnak. (Irodalmi Jelen Könyvek, Arad, 2006. Felelős kiadó: Böszörményi Zoltán, szerkesztő: Bodor Pál, Borító: Bege Magdolna)

Székedi Ferenc