Az utazási irodalom a legrégebbi időktől fogva része az olvasási kultúrának. Az ókorban a „hiteles” szemtanúk idegen tájakon a hazájuktól eltérő sok-sok érdekes népet, szokást, természeti furcsaságot és persze ellenőrizhetetlen csudálatosabbnál csudálatosabb dolgokat, sőt élőlényeket írtak le a sárkányoktól és félig haltestű leányoktól a törpe és óriás emberekig. A vallási zarándoklatokból, az egyéni kalandvágyból vagy meggazdagodási lehetőségből, gondoljunk itt a Távol-Keletre induló kereskedelmi karavánokra a selyem vagy a fűszerek útján és a többi, aztán a 18–19. század fordulóján az utazás fogalomkörének egy része átértékelődött. Az utazások már addig is nemegyszer közösségi látószögbe kerültek, például a peregrinus diákok külföldi egyetemjárása, azaz teljes szívvel hitt és sokszor önfeláldozó szolgálattá váltak a közösségért, bevallottan tudatos szándékká a társadalom jobbítására a külhoni tapasztalatok alapján. Erdélyi vonatkozásban is legfontosabb célkitűzéssé vált vele a nyugati polgárosodás eszmevilágának „helyszíni” átélése és hazahozása az itthoni gazdasági és művelődési megújításra, modernizálásra való törekvés jegyében.

A 19. század eleji nagy utazásokról székelyföldi vonatkozásban legelőször mindenkinek Kőrösi Csoma Sándor jut eszébe, aki 1819-ben indult hosszú útjára. Ő maga egy levélben így emlékezett meg erről: „Elhatároztam, hogy elhagyom hazámat, s Keletre jövök, s ahogy csak lehet, biztosítván mindennapi kenyeremet, egész életemet oly tudományoknak szentelem, melyek a jövőben hasznára lehetnek az európai tudós világnak általában, és különös világot vethetnek bizonyos, még homályban lévő adatokra nemzetem történetében.” Az ugyancsak háromszéki születésű Farkas Sándor tíz évvel később, 1830-ban indult útnak Kolozsvárról ellenkező irányba, Napnyugatra, majd onnan Amerikába. Farkas Sándor neve úgy egészült ki a Bölönivel, hogy Kazinzcy Ferenc, amikor dicséretével – „néhány verse mázolás, még rossz, de a prózája kimondhatatlanul szép” – befogadta az ifjú szárnypróbálgatót a korabeli írótársadalomba, azt mondta, hogy „az a Farkas rossz előjelű név, nem írónak való”. Legfontosabb műve, az Utazás Észak-Amerikában 1834-ben látott napvilágot Kolozsváron. A siker páratlan volt: a példányokat elkapkodták, óriási hatást gyakorolt az értelmiségi ifjúságra, s mint a polgárosodás eszméinek valóságos enciklopédiája, kézikönyve lett a reformkor politikusainak. Kortársaira gyakorolt hatását jól jellemzi Orbán Balázs hatalmas munkájában (A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi s népismei szempontból. Budapest, 1868–1873), amikor Farkas Sándor szülőfaluját, a háromszéki Bölönt látogatja meg: „Bölön szülte Farkas Sándort, a híres amerikai utazót, kinek sokáig tiltott igen jeles munkája, egyike volt az ébredő magyar irodalom legremekebb e nembeli termékeinek; s kinek mint tűzlelkű hazafinak úgy a politikai pályán, mint a nevelésügy körül nagy érdemei vannak; már csak azon jeles könyvtár, melyet a kolozsvári unitárius kollégiumnak ajándékozott, s melyet gyarapítására szolgáló alapítvánnyal látott el, megérdemelné, hogy neve halhatatlan legyen, de azzá tette azt irodalmi munkája által, mely a szunnyadozott hazafias érzület felkorbácsolására oly ébresztőleg hatott, mely eddig nem hallott hangon beszélt az önérzetre ébredt nemzethez. Ki az közülünk, ki ezen kapós munkát már fiatal éveiben ne olvasta volna; ki az, kinek fogékony szívében annak megrázóan lelkesítő szavai fel ne villanyozták volna a honszeretetnek magasztos érzeteit: ki az, kinek lelkébe Farkas szavai be ne oltották volna a hazafias lelkesültséget, a szabadságnak szerelmét. Én mint gyermek, mint serdülő fiatal olvastam azt el többször egymás után, csaknem könyv nélkül tudtam, s az öntudatos hazaszeretet s a szabadság imádását e perctől fogva érzém keblemben fellángolni. Farkas munkája volt az én politikai hitvallásomnak kátéja.” A könyv példányai megjelenése után alig fél év múltán már csak titokban, bizalmasan kézről kézre adva olvashatók, a terjesztés és az olvasás kockázatos, címe ugyanis bekerült a tiltott könyvek katalógusába. Farkas Sándor a Naplójában egyféle keserű elégedettséggel emlékezik meg erről: „A hivatal malmai ezúttal lassan őröltek. Ez nagy megtiszteltetése munkámnak. Mégiscsak van abban valami, ami béhatást tett. De késő már, azt hiszem, hatott a méreg, s a tiltással csak ingereltetik.” Mindenkori cenzoroknak, olvasástiltóknak (mai könyvfóliázóknak!) megfontolandó tanács.