Románia 1968-as közigazgatási átszervezéséről szóló sorozatunkban eddig többnyire olyan személyek szólaltak meg, akik 1968-ban valamilyen pozíciót töltöttek be, vagy maguk is az események szemtanúi, illetve cselekvő részesei voltak. Befejezésként Novák Csaba Zoltán történész-szenátor foglalja össze, miként látja ő, a megyésítés után született értelmiségi, tudós „a mi 1968”-unkat, a Maros–Magyar Autonóm Tartomány 1968-as felszámolását, a történelmi pillanatot, amikor megszűnt az a lehetőség, hogy a székelység egyetlen közigazgatási egységbe tartozzon, és valamiféle szinten közösségként is működjön. – Hogyan kezdődött az ország 1968-as közigazgatási átszervezése és miért volt rá szükség? – 1967–68-ban nagy lendülettel készültek Románia területi átszervezésére, csöppet sem titkolt szándékkal. Ennek megvolt mind a maga propaganda-, mind a gazdasági-politikai-társadalmi háttere is. A kommunista párt háború utáni hatalomátvétele után egy szovjet országmodellt adaptált és politikai, kulturális és társadalmi berendezkedését ennek alapján működtette. Gazdasági, területrendezési szempontból a modell egyik területi egysége az úgynevezett tartomány volt, az akkori koncepció szerint pedig a különböző tartományokat, azok központját kellett mindenáron erősíteni, a gazdaság motorjának tartott ipart helyi szinten ott beindítani. Románia is ezt a modellt választotta 1950-ben, és az addigi, két világháború közötti megyék helyett létrejöttek a tartományok. Az 1960-as évek közepétől viszont már mutatkoztak annak jelei, hogy valamiképpen szakítanának a szovjet örökséggel. Nem is csak politikai-ideológiai megfontolásból – ami részlegesen közben megtörtént – hanem, mert az akkori vezetés szerint a tartományi rendszer gazdaságilag egyenlőtlenségeket eredményezett. Egy-egy tartomány túl nagy területet ölelt fel, a remélt társadalmi-szociális felzárkózás, iparfejlődés pedig általában csak a tartományközpontokban valósult meg. Az egykori Magyar Autonóm Tartomány esetében is ez történt: Marosvásárhelyen és szűkebb környezetében történtek kisebb volumenű gazdasági beruházások, viszont az úgynevezett „rajoni” részeket, a tartomány délkeleti felét, például Csík és Gyergyó rajonokat, szinte teljesen elkerülték a beruházások. A tartományokon belül is kialakult egyfajta egyenlőtlenség, úgynevezett centrum–periféria viszonyrendszer, ami országos szintű jelenség volt, az országos pártvezetés pedig ezzel próbált szakítani. A közigazgatási átszervezés bevallott célja tehát egyfajta, gazdasági szempontból kisebb struktúrák létrehozása, a fejlődési egyenlőtlenségek eltörlése és Románia elmaradottabb régiói­nak felzárkóztatása volt. Véleményem szerint azonban létezett egy politikai háttere is: a tartományokban Gheorghiu-Dej idején kialakult bizonyos állandósult politikai elit, tartományi szinttől lefelé, egészen a rajonokig, és szerintem az átszervezés hátterében részben a régi elit lecserélése állhatott. Azokban a megyékben, amelyeket történészként megvizsgáltunk, az átszervezéssel akár 60-70 százalékos elitcsere is lezajlott. Emellett konszolidálni kellett a Ceaușescu-rendszernek egy újfajta arculatát, koncepcióját, amit a megyésítés mint politikai elgondolás végül is megoldott. – Milyen hatással volt a közigazgatási átszervezés a romániai magyarság helyzetére? – Az átszervezés sok szempontból kihatott a romániai magyarságra. Egyrészt gazdasági szempontból, hiszen a Magyar Autonóm Tartományon belül is léteztek társadalmi-gazdasági különbségek, leszakadások, szétfejlődések. Csakhogy a tartományi rendszerben kialakult a kisebbségpolitikának, a nemzetiségpolitikának bizonyos terepe, tehát mindenki tudta, melyek voltak Erdélyben azok a tartományok, ahol a magyarság nagyobb arányban volt jelen, és ezekben bizonyos százalékban magyar vezetők voltak. Ugyanakkor létezett egy kiemelt tartományunk, a Magyar Autonóm Tartomány, ami 1960-ban szűnt meg, akkor szervezték át Maros–Magyar Autonóm Tartománnyá, és ez a tartomány a nemzetiségpolitikának is egyik lényeges pontját magában hordozta azáltal, hogy speciális nemzetiségi tartalommal és küldetéssel bíró tartomány volt. Attól a perctől kezdve, amikor e sajátosságai megszűntek, azonnal felmerült a kérdés, hogy az új megyei struktúrákban miként fogják a nemzetiségi kérdést rendezni. A magyarok szempontjából tehát szerintem nagyon is fontos volt, hogy létrehoznak-e egyáltalán olyan megyei struktúrákat Erdély szintjén, amelyekben többségben lesz a magyarság, vagy úgy alakítják ki azokat, hogy tényleges kisebbségként próbálják majd kordában tartani. Ez kevésbé volt kiélezett kérdés Belső-Erdélyben, a Partiumban vagy a Bánságban, viszont a tömbmagyar lakosságú Székelyföld esetében nagyon is fontos szempont volt. Az átszervezésnek emellett volt egy gazdasági kihatása is: Székelyföld gazdasági szempontból periférikus térségnek számított, ezért fölmerült az is: lesznek-e ott beruházások, ha igen, milyen típusúak. Ilyen szempontból tehát nemzetiségi színezete is volt a problémának. – Ezen sorozatunkban számos, az eseményeket átélő személlyel beszélgettünk arról, mi is volt, mi lehetett az eredeti elképzelés a Maros–Magyar Autonóm Tartomány átszervezésére vonatkozóan. Miként látja ön történészként ezt az elképzelést? – Az eredeti elképzelés az volt, hogy a tartományoknál kisebb, de a két világháború közötti megyei hálózatot enyhén túllépő, új rendszert hozzanak létre. Az akkor még liberális színezetű pártvezetés egyfajta feedback-et próbált létrehozni a helyi elitekkel, a helyi közösségekkel, vagyis létezett bizonyosfajta javaslatcsomag, amit a helyiek dolgoztak ki, küldhettek fel a központnak, és többé-kevésbé ezt figyelembe is vették. A tartomány felosztására több javaslat is született. Kezdetben megalakult egy központi tervezőbizottság, majd létrejöttek ennek a helyi, a tartományi szervei, amelyek különböző variánsokat dolgoztak ki. Kovászna megye esetében már tudjuk, hogy több mint tíz lehetséges megoldás került forgalomba, térképeket is publikáltunk erről 2013-ban az Újjászületés című könyvünkben. A már említett helyi szervek felküldték a javaslataikat Bukarestbe, és ott az akkori bizottság a politikai elittel közösen kidolgozott egy kezdeti tervet, amely során a Magyar Autonóm Tartományt két részre osztották volna. Lett volna egy nagy Udvarhely–Csík megye, amely az első tervek alapján magába foglalta volna Háromszéket is, a marosszéki részt pedig egy úgynevezett Maros megyéhez csatolták volna. A brassói pártlobbi azonban megpróbálta elérni azt, hogy Háromszék a nagy Udvarhely–Csík megyéből kikerüljön, és Brassónál maradjon. Ettől kezdve, amikor ez a tervezet nyilvánosságra került, országos szintű vita kezdődött. (…) Különböző mozgások indultak be, és kialakult egy olyan helyi háromszéki lobbi is, ami az egykori Háromszék megye visszaalakítására irányult. – Úgy is fogalmazott a könyvében, hogy ez egyfajta „ellenállási mozgalom” volt. Kovászna megyében ez mit jelentett, miben különbözött a Hargita megyeitől? – Így van, ellenállási mozgalom volt, csak két különböző típusú: az egyik, ami Csíkszeredában történt, ahol tömegdemonstrációra is sor került, inkább belső érdekellentét volt a megye különböző települései között. Volt viszont egy másfajta ellenállás, amit úgymond a párt engedélyezett, hogy községi szinten megvitassanak helyzeteket, és netán belső népszavazást is tartsanak. Amikor a brassói lobbiról beszéltem, hogy Brassó megpróbálta Háromszéket magánál tartani, akkor a kezdetekkor különböző intézményekben hívtak össze gyűléseket, és azokon olyan kiáltványszerű szövegeket fogadtattak el, amelyekben a munkaközösség kijelentette, hogy ide vagy oda szeretne tartozni. Erre beindult egy ellenreakció Háromszék megyében. Később meg is találtuk ezek nyomát Bukarestben. Sokat nyomott a latban az is, hogy különböző tartományokból hány kérés érkezett be a pártvezetéshez. Székelyföld ebben az élen járt, erről is létezik statisztikánk: bizonyos székelyföldi településekről több tucat kérés futott be a vezetőséghez, tehát Bukarest láthatta, hogy az ott élő embereket élénken foglalkoztatja ez a kérdés. Azt gondolom, ez is közrejátszott abban, hogy később részleges kompromisszum született ez ügyben. – Kovászna megyét illetően találtak dokumentumot erről az ellenállási mozgalomról. Hargita megye esetében találtak-e írott forrást a csíkszeredai tüntetésre vonatkozóan? – A mai Hargita megye területéről is több kérés futott be akkoriban a pártvezetéshez. A legismertebb vita a jövendőbeli Hargita megye székhelyének kérdése körül alakult ki. Én úgy fogalmaznék, hogy a csíkszeredai tüntetés inkább egy lokális célt szolgált. Itt nem a Székelyföld kérdéséről volt szó, hanem arról, hogy a csíkszeredai politikai és értelmiségi elit szerintem hangsúlyosabban és bátrabban tudta megfogalmazni az igényeit, mint lehetséges vetélytársai. Viszont azért beszéltem korábban két típusú ellenállásról, mert létezett egy régió, amely arra tett kísérletet, hogy egy adott térség ne kerüljön egy román többségű régióhoz, illetve volt egy másik, ami a pártakarattal szembeni ellenállásként értelmezhető. Persze, a két település közötti konfliktusnak létezik történelmi háttere is. Én, aki Udvarhelyen jártam iskolába, érzékeltem és tapasztaltam ezt is, de szerencsére, ez már nem annyira meghatározó. Amikor kiderült, hogy mégsem lesz nagy Udvarhely–Csík megye, akkor már földrajzilag nem Csíkszereda lett volna a terület központja, és Udvarhely tűnt a pártvezetés számára a jobb megoldásnak. Én azt hiszem, ebben Fazekas János is szerepet játszott. Székelyföld esetében ugyanakkor van még egy érdekes dolog, amire nagyon oda kell figyelni, amikor a különböző régiók közötti ellentétekről beszélünk: amíg a Magyar Autonóm Tartományhoz tartozott a Székelyföld, Marosvásárhely volt a tartományi központ, de létezett egy alsóbb közigazgatási szint, a rajon. A rajonok többé-kevésbé a széki beosztást követték. Viszont a megyéknél egyértelmű volt, hogy nem lesznek alattuk rajonok, és végül a közigazgatási szempontból szétaprózott Székelyföldet kellett egy megyébe gyúrni, amiben mindenkinek megvolt a saját érdeke és elvárása. Mi a csíkszeredai zavargásnak a jegyzőkönyvét is megtaláltuk, szekuritátés jelentések is születtek a hangulatról, illetve most már tudjuk azt is, hogy létezett egy tömegtüntetés, ennek lecsillapítása végett csíkszeredai küldöttség utazott Bukarestbe, és Ceaușescu megszakítva a nagy nemzetgyűlés munkálatait, találkozott ezzel a küldöttséggel. Ennek is van történelmi nyoma, készült egy gyorsírásos jegyzőkönyv, amiről maradt egy átirat, és ezt megtaláltam a Bukaresti Központi Levéltárban, és publikáltam is az elmúlt években. – Összehasonlította azt, amit a visszaemlékezők meséltek azzal, ami a jegyzőkönyvben ténylegesen állt? – Igen, az alaptörténet ugyanaz, árnyalati különbségek viszont lehetnek. A visszaemlékezők közül nem tudom, hányan készítettek jegyzetet, de kétlem, hogy ilyen forró helyzetben, amikor a párt főtitkárával ül valaki egy asztalnál, lett volna idő s alkalom pontosan jegyzetelni. Elképzelhetőnek tartom, hogy utána készültek jegyzetek... Az, hogy egy tucatnyi ember leült a párt vezetőségével, és többen szót kaptak, és többen bátran véleményt mondtak, kérdéseket fogalmaztak meg, ebben semmiféle eltérés nincs. Történelmi tény tehát, hogy létezett egy csíkszeredai küldöttség, és bizony elhangzott jó néhány olyan felszólalás, amely határozottan, érvekkel kiállt amellett, hogy Csíkszeredát szeretnék megyeközpontnak. – Mi lett a hivatalos eredmény, mit nyertek, ha nyertek, mit vesztettek, ha vesztettek? – A politikai viharnak, vitáknak az lett az eredménye, hogy az akkori Székelyföldet három megyéhez osztották szét. Megalakult Hargita és Kovászna megye, Marosszék pedig Marosvásárhellyel román többségű vidékhez került. Érdekes, hogy olyan megyeneveket választottak, amelyek eltértek a régi megnevezéstől, de mindenképpen a térséghez köthetők. Úgy látom, hogy valójában ekkor szűnt meg az a lehetőség, hogy a székelység, a székely magyarság egyetlen közigazgatási egységbe tartozzon, és valamiféle szinten közösségként működhessen. Az osztrák–magyar időktől kezdve a Magyar Autonóm Tartomány volt az egyetlen időszak, amikor megtörtént, hogy a Székelyföld egyetlen közigazgatási egységhez tartozzon. Ez a lehetőség megszűnt, azzal együtt, hogy ebből az egységből egy esetleges egységes politikai és kulturális elit eresszen gyökeret. Minden megyének megvoltak a saját politikai és gazdasági érdekei, külön kulturális centrumokat alakítottak. Megszűnt az is, hogy a nemzetiségi kérdést egy speciális, kollektív térségként kezeljék, és az itt élő magyarságot ennek jegyében ugyanazon adminisztratív egységbe helyezzék. Különben ez már 1960-ban megszűnt. Ugyanakkor én ezt egyfajta kompromisszumos döntésnek tartom a párt részéről, ne hallgassuk el a pozitívumokat sem. Először is, a háromszékieknek sikerült elérniük azt, hogy nem kerültek Brassó megyéhez, ez pedig nagyon fontos olyan szempontból, hogy Sepsiszentgyörgy ma olyan, amilyen. Ha nem így alakul, Brassó már rég beszippantotta volna Szentgyörgyöt, egyfajta gazdasági perifériaként, ami kisebbségi szempontú következményekkel is járt volna. Másodszor, a román többségű megyék között megalakult két magyar többségű megye, miközben a marosszéki magyarság elveszítette etnikai többségét a saját megyéjén belül, és innen kezdve a mi mentális térképünkön is kiesett Marosszék a székelység térképéről. Pozitívumnak tartom viszont, hogy Székelyföldön, Kovászna és Hargita megyében is saját kulturális és gazdasági intézmények épültek, és bár a szocialista rendszer közben kudarcba fulladt, mindenképpen létezett egy felzárkóztatási kísérlet a hatvanas években. Ki merem jelenti, hogy az 1940–1944 közötti időszakot leszámítva, korábban sem volt ekkora volumenű gazdasági beruházás Székelyföldön. Itt nem a minőségről beszélünk, mert jól ismerjük a végeredményt, de tény, hogy volt egy nagy volumenű ipari beruházás. Erről is készültek – főleg Háromszék esetében – statisztikai kimutatások. Székelyföld elmaradt például a dsél-romániai beruházásokhoz képest, de mindenképpen a korábbi időszakokat meghaladó, azokon messze túlmutató beruházások érkeztek a térségbe. – Hősök voltak-e ön szerint a csíkszeredai tüntetők? – Ha egy udvarhelyit kérdeznek meg, egyértelmű, hogy mi lesz a válasza. Nagyon fontosnak tartom azt, hogy egy város, egy szűkebb térség kiállt a saját érdekei mellett. Csíkszeredai szempontból közelítve a kérdéshez, ha nem is hősök, de bajnokok voltak a helyi emberek. A tény, hogy a korabeli emberek az akkori körülmények dacára is kiálltak, nagyfokú merészséget igényelt. Ráadásul a küldöttség vállalta a bukaresti utat, és határozottan szólaltak meg. Egy történésznek azonban kritikusan is kell látnia a múltat. Ilyen értelemben, nagyon kevés össz-székelyföldi lobbit ismerni abból az időből. Nagyon sokszor felaprózódtak az érdekek a különböző helyi és regionális csapatok között. Persze a Magyar Autonóm Tartomány létrejöttekor se létezett nagy székelyföldi lobbi, de most, amikor lehetett volna, 1968-ban, akkor szintén nem volt elegendő. – Mivel magyarázható, hogy utána nem létezett megtorlás? – Utólag ezt azzal magyaráznám, hogy egyrészt ez a történet nem volt olyan értelemben politikai töltetű, hogy az adott rendszerrel szembement volna. Nem volt kommunizmusellenes, ennek ellenére egy-két dorgálást kiválthatott volna, hisz a rendszernek nem az volt a működési mechanizmusa, hogy ha valami nem tetszik, akkor tömegestől az utcára megyünk. De én azt hiszem, hogy ez a történet a nagy átszervezési lázban egyszerűen nem érte el az ingerküszöböt. 1968 nagyon mozgalmas időszak volt a román pártvezetés számára is a Prágai tavasztól elkezdve különböző egyéb külpolitikai kérdések miatt. Ceaușescu akkor úgy gondolhatta, hogy az ő gazdasági és külpolitikájához szükség van egy konszolidációra a magyar közösség irányában is, tehát nem borzolta volna a kedélyeket azzal, hogy fölöslegesen büntessen embereket, akik végül is nem mentek szembe a rendszerével, hanem a saját ügyeik érdekében tették azt, amit tettek. Nem volt igazán érdeke a pártvezetésnek, hogy embereket fejezzen le. Az, hogy fogadta a csíkszeredai küldöttséget, szóba állt velük, olyannyira növelte népszerűségét ebben a régióban, hogy biztos vagyok benne: megérte neki. Ahogy most mondanák modern kifejezéssel, az imidzsét mindenképpen javította Székelyföldön. – Mivel volt lehetősége arra, hogy többek között a CNSAS irattárában is kutasson, talált-e arra egyértelmű bizonyítékot, hogy kik voltak a tüntetés szervezői? – Nem találtunk, így csak feltételezéseink lehetnek. Én úgy gondolom, hogy nem is a felső rajoni vezetés, hanem az akkori csíkszeredai gazdasági és értelmiségi elit volt az, amelyik sértve érezte magát a párt önkényes döntései miatt. Az a középosztály, amely úgy érezte, hogy lehetőségeit, perspektíváját, a jövőjét veszélyezteti az, ha Csíkszereda kikerül ebből a körforgásból. – Említette, hogy nem tapasztalt ötven évvel ezelőtt olyan lobbit, ami az egész Székelyföldre irányult. Ma hogy állunk ezzel? – Az elmúlt tíz évben mutatkoznak egyfajta jelei annak, hogy a székelyföldiekben tudatosult: az autonómiát nemcsak felülről, papíron lehet elérni, hanem az alsóbb szinteken való együttműködéssel is sok mindent meg lehet valósítani. Én nagyon pozitív jelnek látom azt is, amikor Kovászna és Hargita megye elöljárói együtt indítványoznak bizonyos dolgokat. A választási eredményektől függ, hogy a Maros megyeiek is csatlakozhatnak hozzájuk vagy sem. Számos kiaknázandó lehetőség lenne arra, hogy ez a térség közös dolgokat hozzon létre. – Autonómia szempontjából mit is jelentett az akkori megye? Olyan vélemények is elhangzottak, hogy autonómabb volt, mint a mai megyék. – Autonómiáról a kommunista pártdiktatúra időszakában nem beszélhetünk, csak olyan értelemben, hogy egy helyi közösség a helyi érdekeket figyelembe véve dönthetett bizonyos kérdésekről. Ez nem történt meg még az ötvenes években sem, de később sem, viszont azt sem mondhatjuk, hogy 1968-tól 1989 végéig ugyanolyan rendszer működött. A korábbi időszakban, a hatvanas évek második felében némileg sajátosabb idők jártak. Említettem, hogy a megyésítés egyik alapgondolata az volt, hogy a tartományi egyenlőtlenségeket felszámolja. Hogy minden megyében beruházásokra kerüljön sor. Először feltérképezték, milyen potenciál, lehetőség, meglévő erőforrás létezik az adott megyében, és azt fejlesztették. Ilyen szempontból, aki így emlékszik vissza erre az időszakra, valamennyire autonóm jellegű időszak volt. Akkoriban nagyon sok tervezőcsoport járt Bukarestben, küldték a terveket, és nagyon sokszor igenlő válasz érkezett. Bizonyos mértékig a helyieknek lehetőség adódott, hogy egyfajta jövőképet fogalmazzanak meg. Volt ennek az időszaknak mind gazdasági, mind kulturális szempontból ilyen irányú kifutási lehetősége. Ugyanakkor kulturális hálózat is létrejött, ami addig nem létezett. Olyan lapok, folyóiratok, színjátszó körök működtek, amiről régen szó se lehetett volna. Ilyen szempontból létezett egy fellendülés e korszakban, s ez különbözött a merev diktatórikus időszaktól. Az első időszakban, a nyolcvanas évek végéig ugyanakkor magyar nemzetiségű pártvezetőket neveztek ki mindkét megye élére. Általában volt rá lehetőség, hogy egy vezető tisztségében maradva ki tudja építeni azt a kapcsolatot, amit a helyiek és a pártvezető között fenn kell tartani. Szintén a nyolcvanas évek közepéig abszolút magyar többségű irányítás létezett, és így a magyarok részt vehettek a megyéjük irányításában. – 1989 után többször felvetődött a megyék átszervezésének kérdése. Hogyan látja ezt, szükség van-e rá? Jó lehet ez nekünk? – Jó csak akkor lehet szerintem, ha a székelyföldi magyarságot kollektív entitásként, saját jogokkal, közigazgatási-kulturális autonóm jogokkal tudjuk bevinni önálló egészként egy új megyébe, vagy pedig ezeket a jogköröket egy speciális státuszú nagyobb régióba. Amíg ez nem történik meg, csak rosszabb lehet a mostani felállásnál. Daczó Katalin A cikk a Hargita Népe március 27-i számában jelent meg.