Amikor először kíváncsiskodtam be Csángóföldre, 1971-et írtak. Pusztinára igyekeztem. Ónfalván a vonatról buszra váltottam, s irány Pîrjol. A buszmegállóban rendőr várta az utasokat. Ki is szúrt rögvest. Személyazonosságit kért, és afelől érdeklődött, hogy mit keresek arra? Turista vagyok, mondtam, s már ülhettem is vissza, irány: Bákó. Nem emlékszem, hogy tiltakoztam volna szabad mozgásom korlátozása miatt. Akkoriban még nem voltunk olyan bátrak, bár ma – emlékeik szerint – ezrével jelentek meg a hős ellenállók. Az emberek néztek, kicsit restellettem is magam, mint akit rajtakaptak. Sok ideig hallgattam kalandomról, pedig beszélhettem volna róla, hiszen pár nap múlva már megokosodva tudtam, a bűvös válasz az lehetett volna, hogy egykori padtársamat akarom felkeresni: Császár Imre állatorvost. Ő épp Pîrjolban szolgált. Ma is ott él. [caption id="attachment_65310" align="aligncenter" width="1000"] Külsőrekecsini asszonyok koccintanak. Jó italhoz szól a nóta[/caption] 1990-ig nem próbálkoztam többet. Bánom, hiszen ma már gyakran járok arra, s azt is tapasztalom, hogy nem állóvízhez hasonló az ottani élet sem. Hónapról hónapra változik, emlékek, tárgyak tűnnek el, jó ismerősök távoznak örökre, újabb dolgok jelennek meg. Fel-felbugyog a magyar szó néha még egész fiatalok ajkán is, s mintha föld nyelte volna el máshol, illetve azok is csak óvatosan csörgedeztetik, akik pedig gyermekkorukban csupán ezt a nyelvet hallották szüleiktől, nagyszüleiktől, aztán mert olyan szép volt, el is felejtették, vagy legalábbis nem szívesen használják, ha idegen próbál szót érteni velük magyarul. A külsőrekecsini nagymama keserve, hogy unokája, mióta Hargita megyébe, Maroshévízre nősült, meg nem szólalna magyarul, fájdalmat okozott, s hiába térek vissza gyakran az okok találgatására, nem lettem okosabb. Pedig lehetnék, hiszen szomorú tapasztalatom e téren már volt a hetvenes évek elejéről, amikor mintegy 100 csángóföldi gyermeket iskolázott be a gyergyószentmiklósi szakiskola akkori vezetése, akiknek több mint fele nemhogy elmélyítette volna magyar nyelvtudását, de csaknem székelygyűlölővé vált, mert a mi nebulóink nem voltak felkészítve új tanulótársaik helyzetéről, s a segítés helyett a csúfolódást választották a messziről érkezettek sajátos szóhasználata miatt. A csángó gyermek pedig azután csak románul szólalt meg, s nem valószínű, hogy azok, akik visszatértek Moldvába, valaha is elfeledték jó szándékkal kitervelt, ám botor „magyarításuk” emlékét. [caption id="attachment_65311" align="aligncenter" width="1000"] Forrófalvi fiatalok vizsgálják a moldvai csángó múltat. Idősíkok metszésében[/caption] Ma már sok jó ismerőssel parolázhatok a szeretmenti falvakban, de keletebbre, Magyarfaluban is. Talpraesett asszonyok mentették és mentik néhány elszántabb férfi mellett a menthetőt, s nem zavarja már a rendőr fülét sem, ha magyar szót hall idegen és helybéli beszélgetésekor. A nyelvoktatás több-kevesebb sikerrel, de nem eredménytelenül folyik, kezdték megszokni azok is, akik eddig az ördög nyelvét emlegették, ha a magyarról volt szó. [caption id="attachment_65312" align="aligncenter" width="1000"] Népviseletek kavalkádja a széksorokban. Figyelem, kezdődik![/caption] Múlt szombaton, február 10-én közel hétszázan gyűltek össze Bákóban, hogy elbúcsúztassák a farsangot. Főleg asszonyok, akik ma is legfőbb őrzői nyelvnek és hagyományoknak, akik hihetetlen kitartással tűrik a rájuk szakadtakat, hiszen a férfiak ma is távol vannak, ahogy távol voltak a nagy verekedések idején, vagy később az ország távoli munkatelepein dolgozva. Mikor mundérban, mikor munkaruhában. Ők megmaradtak a tűzhelyek mellett, ahonnan a meséik és legendáik még mindig simogató melegséggel pótolják a kályha, a kemence melegét, még mindig láthatatlan gyökerecskékkel kúsznak az élettel most barátkozó fiatalok szíve felé, lelkébe. Mert szárnyukra véve egészen Szent László királyunkig visznek vissza, s nemcsak dombhátak, hajlatok emlékeznek rá, de a külsőrekecsini (Dobos) néne Róza olyant is tud, amit „csak tőlem hallhatsz”. S már meséli is, hogy a verekedésből hazatérők kérésére miben egyezett ki a nagy király a Fennvalóval. Moldvában ugyanis farsang utolsó vasárnapjától kezdődött a nagyböjt. Na, egy ilyen vasárnapra érkeztek haza a harcosok, s kérték, hogy legalább két napot adjanak még nekik kimulatni magukat, kipihenni a hadakozás fáradalmait. A kérés meghallgatásra talált, s azóta húshagyókedd estig lehet mulatozni, énekelni, összegyűlni. A szeretők elmehetnek kedveseik családjához, mert szerdán már lúggal mossák ki még az edényeket is, nehogy zsíros maradjon valamelyik, s húsvétig semmi állati eredetűt el nem fogyasztanának. Nos, szombaton derekasan felkészültek a 31 településről – Moldvából és a bukovinai Szabófalváról – érkezettek, illetve az 1941-ben Baranyába költözött lábnikiak utódai. Hét csoport, köztük a már említett egyházaskozáriak, valamint a vendégfellépőnek meghívott kolozsvári Ördögtérgye Együttes énekkel és tánccal szórakoztatta a lakomával és táncházzal záruló összejövetel vendégeit, akik valamennyien vidám, tréfás és hars beköszöntőkkel érkezve üdvözölték a vendéglátókat, ezúttal a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége képviselőit, önkénteseit, élükön Polgár László elnökkel. Sőt, egyik néni Kőrösi Dávid Viktor konzult külön tréfás rigmussal is köszöntötte nyurgasága okán, aligha azért, mert ismerte volna. [caption id="attachment_65313" align="aligncenter" width="1000"] Körtáncot jár minden résztvevő. Moldvai csángók táncháza Kristó Róbert fotói[/caption] A más-más színű fejkendők a széksorokban virágágyások érzetét keltették, s mi tagadás, az asszonyok a kolozsváriak legényes táncait jutalmazták a legnagyobb tapssal. Bár Csont király és Babkirály küzdelméről esett szó, az előadás alatt e történet megjelenítésére nem került sor. Talán jövőben, hiszen nem lenne nehéz dramatizálni a még élő történetet e két király, a jólét és a böjt küzdelméről, főleg hogy Csángóföldön nincs hagyománya alakoskodásnak, bábuégetésnek, elsiratásnak. Először 1971-ben utaztam kíváncsiskodni Csángóföldre. Azóta gyakran megfordulok arrafelé és mindig tanulok valamit. Azt például, hogy a dió nagy részéből olajat préselnek, s Duma Andrást idézve a megavasodott maradékot nekünk, székelyeknek adják el. Azt is, hogy lehet bár fiatalabb az asszony, mint mi, ha a faluban nénének mondják, mi is úgy kell szólítsuk. Aztán azt is, hogy Magyarfaluban néne Klára hetvenet tapodva is olyan lánglelkű és tettre kész, mint lehetett 25 évesen. Csángóföldön is böjt van ilyenkor. Súlyosabb, mint felénk. Ott húsvétig kimarad minden örömet, vígságot okozó, még az ének is. Pótlásul még több időt fordítanak a fohászra és az imára, hogy ne kerülgesse olyan gyakran a bánat fekete szárnyú madara őket, mint eddig a sok száz év alatt. Bajna György