borús égbolt
Fáj-e nekem Európa változása?
Soha nem gondoltam azt, hogy örök érvényűek azok az elképzelések, amelyek alakítják a világunkat. Voltak időnként egészségesnek tűnő gondolatok, amelyek földmozgás jellegű változásokat hoztak. Elég, ha a polgári forradalmakat idézzük fel emlékezetünkben, azt a sor mozgalmat, amely a monarchiákat rengette meg.
Sokan 1640-től számítják az újkor hajnalát, amikor az alattvalók nemkívánatosnak vélik I. Károly Anglia és Skócia királyának hatalmát, majd elszakad egymástól a parlamenti és a royalista hatalom, mígnem aztán kilenc év múlva odáig fajul a folyamat, hogy halálra ítélik és ki is végzik az uralkodót. Csakhogy abban a pillanatban Cromwell diktátorrá válik, akinek halála után (1658) a dicstelen véget ért király fiát, II. Károlyt koronázzák, aki 1660 és 1685 között uralkodik, majd testvére, II. Jakab következik. Ez a népszerűtlen uralkodó egy idő múltán vejének, Orániai Vilmosnak ajánlja fel a trónját. A királycsere végül „bejön”, a politikai és anyagi érdekek által vezetett hatalom – megosztva az erőt és érdeket a parlament és a királyi család(ok) között – végül „kigyöngyözi” magából azt az alkotmányos monarchiát, amely 1714 óta az utolsó Stuart-házi brit királynő, Anna halála óta – kisebb-nagyobb átalakításokkal – mind a mai napig folyamatos. A példát sok ország átveszi, olyannyira, hogy ma mintegy 39 ország található világszerte, amely ezt a berendezkedést választotta. Világszinten a 193 független ország közt ez elég komoly hányad, 20,2%, majdnem egyötöd, ami nem elhanyagolható.
Hogy aztán mennyire ment előrébb a világ a francia forradalmat követően, az megint kérdés. Más kérdés. Minekutána kikiáltják az első köztársaságukat, amelynek eredeti jelmondata „Szabadság, egyenlőség, testvériség, vagy halál!” olyan állami szintű terror szabadul rá a népre, hogy utána óhatatlanul ismét diktatúra jöhet, „Hiszen nincs szabadság a szabadság ellenségeinek!”, és ráadásul „A forradalom felfalja saját gyermekeit”. A franciák – mint demokráciából „példát mutató nemzet”, csak a napóleoni tobzódás, majd restaurációk és újabb forradalmak után „tették rendbe magukat”. És közben eltelt vagy másfélszáz év, mígnem eljutottak az Ötödik Köztársaságig. Majd ebbe az Európába.
Úgy vélem, hogy egyik rendszer sem tökéletes. Ami biztos, az a demokrácia örök igénye. Úgy éltem a szocialista rendszerben huszonhat esztendőt – ami sokak szerint már egy emberöltő, hiszen addigra akár eleget is tehetnénk a reprodukciós kötelességnek, jöhetnének utánunk a következő generációk, ha olyanok vagyunk, csakhogy azokat még fel is kell nevelni –, s úgy voltam bent a létezett átkosban, hogy értelmiségi eszmélésem táján, úgy húszesztendős koromban már komolyan kételkedtem. Nem hittem el, s nem gondoltam azt, hogy „a sokoldalúan fejlett szocialista társadalomban a nemzetiségek számbeli aránya szigorúan csökken”. Túlélésre és túl-éltetésre készültem, úgy is rendezkedtem be.
Várható volt Nagy-Britannia távozása. Akár más országok is újragondolhatják házasságukat és részben feladott szuverenitásukat. A huszonhetes létszám csak egy pillanatnyi keret. És integrálni a mostani 5 + 2 jelöltet, ráadásul tudomásul venni, hogy legalább nyolcvanmillió polgár Kis-Ázsiából és egy másik kultúrából, másik kontinensről érkezhet, több mint kihívás. Majdhogynem megvalósíthatatlan projekt.
Úgy látom, most, olyan emberként, aki már megette a kenyere javát, hogy a türelem, a másik fél meghallgatása, a tolerancia államokon belüli és azok közti gyakorlása, a szubszidiaritás mint szoftver, mint vezérelv, mint alulról szerveződő kurázsi tehet majd naggyá minket ezen az öreg kontinensen. Működik a közös, de csak az egyéni és regionális értékelv mentén. Ha így tekintünk előre, akkor nem fáj az Európai Unió változása. A változatosság gyönyörködtetni képes. Csak közben ne kövessünk el túl sok marhaságot.
Simó Márton
.jpg)
.jpg)
