Következő – tizenegyedik – napunk buszozással kezdődött: a mintegy 120 kilométerre fekvő Gvalijárba indultunk. Első úti élményünk az útdíj – mert autópályadíjat nem írhatok, hisz az nemcsak nekünk, nekik sincs – beszedésére szolgáló bódé volt. Apróságnak, sőt kicsinyességnek tűnhet, de nem tudom nem megemlíteni a kicsiny, viharvert, falemezekből összetákolt, ajtó nélküli, de az ablakán színespapír-girlanddal díszített kamrácskát, amelynek ablakán jó kedélyű fiatalember hajolt ki, hogy szemügyre vegyen minket és elvegye a pénzt. Gvalijár elsősorban az erődjéről híres, amelyet körülhatárolni eléggé nehézkes. Állítólag már a 8. században épült, többször cserélt gazdát és hatalmas kiterjedésű lehetett, bár ma már eléggé nehezen felfedezhető, hol is voltak a valódi határai. Ami egyértelműen megmaradt belőle, az egy homokkő és bazalt hegy szélén, mintegy annak folytatásaként, a mellette található útmutató szerint 1508-ban épült Man Szingh Tomar-palota, melyet a rádzspút építészet egyik legszebb darabjának tartanak. A messze látszó, csodálatos kék díszítésű vár nevét az építtetőjéről kapta, és a mélyen alatta elterülő városra néz. A belül oszlopcsarnokos, számtalan szobát rejtő kastély őriz még valamit gazdag díszítéséből: állatos oszlopfők, csipkés díszítésű boltívek, kecses rácsozatú pavilonok és finoman faragott falak tárják a látogató elé egykori fényüket. A palotához vezető út sem érdektelen, hisz ezeréves hindu templomok, meg hatalmas, impozáns, sziklába vájt szobrok díszítik, mintegy őrt állva és dacolva az idővel, igyekezve megmutatni és megőrizni valamit az egykori dicsőségből. Engem leginkább ezek a 7. és 15. század között faragott figurák ragadtak meg, melyek a dzsaina thirtankarákat ábrázolják a maguk rendületlenségében. A gondos és finom munkával készített alakok, körülöttük apróbb, egyedi meg érdekesen csoportosított és valószínűleg jelentéssel bíró emberi és állati figurákkal – melyeket az időjárás és az emberi rombolás közös erőfeszítése sem tüntethetett el –, kissé a szenvedélyes munka és az igaz hit időtállóságát is jelképezik számomra, azzal együtt vagy annak ellenére, hogy sem a mi idegenvezetőink, sem az útikönyvek nem foglalkoztak velük különösebben. A városba leereszkedve folytattuk látogatásunkat. Gvalijár bizonyos részein még a megszokottnál is nagyobb szemetet és elhanyagoltságot, más részein viszont kissé európai, illetve arra emlékeztető villákat vagy társasházakat tárt elénk, különösen a Dzsál Vilász-palota közelében, ahova igyekeztünk, és amely viszonylag rendezett volt. A palota, melyet 1874-ben tervezett Sir Michael Filose ezredes az akkori Szindhájá uralkodóház épp aktuális maharadzsája részére, az olasz reneszánsz palotákra emlékeztetett, amelyeket tervezője valóban szem előtt tartott munkájában. A kastély teljes egészében berendezett, és a leszármazottak mai napig itt laknak, de egy része – mint ezzel máshol is találkoztunk már – múzeum. A fehér falak hatalmas és aránylag gondozott kertet zárak közre. Termei egy része magán viseli az indiai hangulatot, színeit és jellegzetes díszítését, de a nagyobb fele európai stílusban van berendezve, igen ízlésesen, ámbár a mi kárpitozott, stukkódíszes falakhoz szokott szemünknek kissé idegenül ható sima fehér falakkal. Tulajdonképpen – kevés kivételtől eltekintve – végig hiányzott belőle az otthonosság, a belakottság hangulata, vagy az, ami nekem azt sugallja. Bár az útikönyvek és az idegenvezetőnk nem hívta fel külön a figyelmünket, engem egy rendkívül díszes, rézből készült tükör és gyöngyház berakásos, pávákkal és fehér rózsákkal díszített keretben álló hintaszék ragadott meg, különösen azért, mert végtelenül kényelmetlennek tűnt. Még két nappalinak vagy fogadószobának mondható terem tetszett: az egyik fekete fa bútorával, meg bordó bársony kárpitjával, a másik korall színű szatén selyemmel bevont bútoraival és a hozzá illő gazdag drapériákkal vívta ki elismerésemet. Legimpozánsabb terme az ebédlő volt, nemcsak méreteinél, hanem hatalmas oszlopainál és katonás rendben sorakozó megterített asztalainál fogva is. Külön érdekessége az az ezüstből készült játékvonat, amely a maharadzsa asztalára szerelt sínpáron szalad végig és az ital felszolgálására találták ki. Állítólag itt található a világ két legnagyobb csillárja is: mindkettő 13 m magas és 3 tonna egyenként. A szájhagyomány szerint a plafon teherbírását, amelyről alácsüng, úgy próbálták ki, hogy elefántokat állítottak rá. Ottjártunkkor épp takarították őket, ezért teljesen körül voltak állványozva, így nem sokat láthattunk belőlük, bár valaminő vélt kárpótlásként képeket mutattak róluk. Bármennyire kellemes volt a kissé hazai levegőt is árasztó palota, folytatni kellett utunkat, mert újabb 123 kilométer állt előttünk az orcsai szállásunkig. [gallery link="file" columns="2" ids="12877,12879"] Albert Ildikó