kevés felhő
tiszta égbolt
szórványos felhőzet
Ez már vicc
Két csicsói beszélget. Azt mondja az egyik: „Te, hallottad, hogy dokumentumfilmet készítenek az oltfalusi híd építésének befejezéséről?” Erre a másik: „A befejezéséről? Akkor az nem dokumentum, hanem science-fiction.”
Bevallom, kicsit remegő kézzel pötyögöm a betűket, mert az oltfalusi híd siralmas sorsa emberi sorsokat is tett már átmenetileg siralmassá, és szinte-szinte kialakult bennem egy olyan érzelmi gát, ami visszafogna: ezzel nem szabad viccelni! Szerencsére ez a belső érzelmi gát is éppen olyan, mint a sok póthíd: könnyen átszakítható, és ha már sodorja az ár, muszáj nevetni egyet rajta, mert ha nem, erősen fájdalmas.
Korábban rengeteget bicikliztünk arrafelé. Csíkszeredából elindultunk, Csibán és Oltfalun keresztül Csicsóba, majd az európai úton vissza. Ezek a körutak már azután történtek, hogy a régi híd beszakadt egy teherautó alatt. Én tehát csak az ideiglenesen felújított oltfalusi hidat ismerhettem meg, amely a hónapok múlásával egyre erősebb nosztalgiával töltötte fel a szívemet, mert elég hűen kezdte utánozni a szülőfalum Kis-Küküllő-hídját: egyik fele megsüllyedt, majd kezdett jobban hasonlítani a budapesti hullámvasútra, mintsem egy hídra. A hídlásdeszkák foghíjasok lettek, a hazajáró csorda tehenei már-már alápottyantak. Arra jutottam, hogy erről a „csicsás-csicsós” Olt-hídról akár érdemes lenne egy cikket is írni. És így lobbant fel köztem és a csicsói Olt-híd között a véget nem érő szerelem.
2014 őszén, a kivitelezési szerződés aláírása után egy hónappal külföldre indultam. Nyugodt szívvel, mert tudtam, törődnek ezzel a szegény híddal. Külföldön bő másfél évet töltöttem el, az itthoni portálok keresőjébe két kifejezést írtam be: a falum nevét és az Olt-hidat. Ez a kettő érdekelt igazán. Arra viszont nem számítottam volna, hogy a híd átadását nem késem le! És bizony: itthon vagyok, és két év után a híd még mindig nem készült el! Hihetetlen, hogy Kínában ennyi idő alatt viaduktok épülnek az óceán fölött, nálunk pedig képtelenség befejezni egy hidat egy akkora folyón, amit szinte át lehet ugrani nekifutásból.
Néha-néha most is járok arrafelé, de valahogy nem ragad magával a nosztalgia, nem juttatja eszembe az otthoni gyermekkort a Küküllő-híddal. Ennek pedig érthető oka van. A falum hullámvasút-hídját ugyanis három masszív pillérrel és négy darab vasúti kocsi aljával „egyenesbe tették”, pedig a vasúti hálózaton alig jelölhető a település. Csicsóban viszont, ahol vasúti csomópont van, nem sikerült ugyanilyen megoldással hidat verni.
Persze ez nem így megy, mert ma már nem mehet így. Beruházás, közbeszerzés, költségvetés-kiegészítés, póthíd, viszlát-póthíd, pecsétek, aláírások, jelentkezünk, bólintunk, szavazunk, leváltunk, megváltunk. Csak a humorunk maradjon meg és tudjunk viccelődni! Mert ez vicc, mert ez tragédia, mert ha komolyan vesszük, az Oltba vetjük magunkat, ha majd lesz, amiről. Ez rossz vicc volt. Már van, amiről! Csak még nincs befejezve. Ez a poén. A csattanó. Az!
Kovács Hont Imre
