erős felhőzet
szórványos felhőzet
Évzáró
Véget ért a tanév. Úgy nagyjából. Hiszen vannak szakközépiskolák, ahol még a kilencedikeseknek be kell járniuk, a nyolcadikosok ezután vizsgáznak, majd „ikszelnek”, hogy bekerüljenek valamelyik kilencedik osztályba, a maturandusok pedig nyúzzák, húzzák az érettségit, ami majdnem egy hónapig tart.
A többieket viszont várja a napsütés, a strand, a nagymama, a barátok, egy jó tábor vagy a kedvenc számítógépes játék a besötétített szobában. Ki így, ki úgy próbálja levezetni a tanév során összegyűjtött fáradtságot, frusztrációt, feszültséget, kudarcot, ilyen-olyan élményeket. Mert azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom, hogy a negatív előjelű emlékekből a gyerekek zöménél jóval több van, mint a szépből, a jóból. Mert nem lett jobb hely az iskola, ez a tanév sem hozott változást, bár a szokásos – mindenkit összezavaró, teljesen fölösleges, gyakran értelmetlen – módosítások, változtatások (időpontokban, rendelkezésekben, vizsgaszervezésben stb.) ezúttal sem maradtak ki. Viszont a gyermek – a kicsi, a nagyobb, a világra csodálkozó, a serdülés buktatóival küzdő – mintha továbbra is kimaradt volna az egész színjátékból.
Ez a tanév sem hozta el a gyermekközpontúságot, amikor – akár felrúgva mindent is! – a tanuló egyéniségére, érdekeire, vágyaira, valós képességeire, életkori jellemzőire figyelne az egész rendszer, nem hozta el az esélyegyenlőséget, nem hozott friss szelet, még csak reményt sem, hogy egyszer ez a mi iskolarendszerünk megváltozhat. Hogy egyszer mi is kitörhetünk ebből a negatív spirálból, amikor a gyerekek java része nem szeret iskolába járni, fél bizonyos tantárgyaktól, tanároktól, unja az órákat, vagy hajt szorongásig és körömrágásig a megfelelésért, az eredményekért, amelyek – nagyon gyakran – semmi hosszú távú jótéteményt nem nyújtanak számára. Hogy egyszer nálunk is az lesz a fő cél, amit egy finnországi pedagógussal készült interjúban hallottam: legyenek boldogok a gyerekek. Az iskolában is!
Igen ám, de boldog gyereket csak boldog felnőttek tudnak nevelni. Elnézem kollégáimat így, a tanév végén. Nem mindenki, de nagy részük alig várja, hogy megszabaduljon az egésztől. Egészségesen fáradtat, nem pszichésen kiégettet, elégedettet keveset látok. Mert vannak iskolák, ahol sikerélményből alig, kudarcból, kínlódásból annál több jut. Mert elmaradt a beígért fizetésemelés, nincs motiváció, szorít a tanterv, jön a tanfelügyelő, vizsgázni kell, papírhalmokat gyártani, kínlódni vagy éppen a századik versenyen is részt venni, hogy nehogy lemaradjanak valamiről.
Mégis lemaradnak. Sokan és gyakran. A gyermekekkel való önfeledt együttlétről, a világukra való nyitott rácsodálkozásról, az összenevetésekről, a nagy, kötetlen beszélgetésekről, a közös felfedezésekről, az együtt alkotásról, az együtt fejlődésről, a jól végzett munka mindennapi öröméről. Nem saját hibájukból, nem. A felsorolt, mifelénk inkább aberránsnak minősülő dolgokat nem teszi lehetővé a Rendszer. Pedig boldog gyerekeket csak ilyen körülmények között lehet(ne) nevelni…
Jaj, és még valami: a közvélekedéssel ellentétben, a pedagógusok jelentős hányada a vakációról is lemarad. Mert vizsgáztat, javít, újrajavít, statisztikákat készít, pótvizsgáztat stb. Közben marad néhány napja, esetleg egy-két hete, amikor eltűnődhet: lehetne más a tanári pálya? Lehetne más az iskola?
Bizonyára sok szülő is eltöpreng ezeken a kérdéseken. Vagy szeptemberig inkább elodázzuk az „iskolaügyet”, közben reménykedünk: jövőre, veletek, ugyanott, de hátha már egyszer másképp…
Asztalos Ágnes
.jpg)
