erős felhőzet
szórványos felhőzet
Európa bágyadt fénye a bankjegyeken
Bajban ismerjük meg az igazi barátot. Közmondás. Gyakorlat. Olvasom, hogy a német mezőgazdaságnak szüksége lenne több tízezer mezőgazdasági vendégmunkásra. Spárgaszezon vagy mi kezdődik éppen. Állítólag megoldanák a vállalkozók (állami segédlettel), hogy akár magánrepülőgépeken szállítsák ki azokat a munkásokat, akik nem rettennek vissza ebben a pillanatban sem az utazástól. Kisebb – húsz-, harminc-, negyvenfős – csoportokat terveznek kivitetni, akik karanténban való megfigyelés után kezdhetnének dolgozni. Én elhiszem, hogy elöregedett az ottani társadalom, s azt is, hogy olyan mérvű a felhalmozott tőke, hogy simán megengedhető ez a luxus. Még ma is, amikor tervezni sem mernek sokan egyik napról a másikra. Az idő szétesett. Mint ahogyan a társadalom megszokott keretei.
Én tegnap – történetesen – azzal (is) foglalkoztam, hogy behordjam azt a tűzifát az udvarra, amelyet a közbirtokosságunk szállíttatott a múlt héten a kapunk elé. Nem egyszerű dolog, segítség is kellene, de nincsen rá ember. A keresztfiam beállt. Addig hordtuk, raktuk, hasogattuk, vágtuk láncfűrésszel a nagyobb darabokat, míg sikerült betermelnünk. A hátsó udvaron, a csűr előtti sarokban, a felső pajta mellett elhelyezzük szabályosan, hogy aztán tudjuk majd megfelelő méretre vágva elrakni a fásszínbe. Így történt ez más esztendőkben is, csak akkor könnyebb volt, mert szóltam Jánosnak, János bának, szóltam Andrásnak, s jöttek. Egyrészt, mert tartoztak egy-két szívességgel, vagy pedig abból a természetes megfontolásból, hogy hadd tartozzam én nekik. A szomszédság ilyenkor lerótt vagy épp megelőlegezett egy baráti, szomszédsági segítséget, hogy ezzel menjen előbbre kinek-kinek az élete a maga szerén, s kapjon majd segítő jobbot s balt is, ha vissza kell fordítani a „kikölcsönzött” munkát. Ilyesmiért soha nem jár fizetség. Legfeljebb iszunk pár pohár pálinkát, s falunk valamit, szalonnát, kolbászt, pityókatokányt, ami van. Ezek nem ünnepek, hanem olyan hétköznapok, amelyek segítenek majd egy, esetleg két év múltán, hogy ünnepeljünk. Hogy behevítsük a kemencét. Hogy begyújtsunk a kályhákba. Talán egy majdani angyalvárás melegét előlegezzük meg ezekkel a mozdulatokkal.
Ez a tüzelő, ha a Jóisten éltet, valamikor 2021 szeptemberétől kerül sorra. A tavaly beszerzett fánk egy másik rakásban várakozik, jól kiszáradtan a szín végénél. Közel a cirkula, csak kifordítjuk, s lehetne darabolni akár ebben a pillanatban is. Előrelátással rakodunk, úgy helyezzük el mindig a méterfát, hogy onnan aztán egyből tető alá kerülhet, szépen sorakozó rétegekben várva a sorsát. Ez a művelet is hamarosan elkövetkezik, csak egyszer a mostanit kellett beszerelni a kaputól. Kicsi a miénk-féle univerzum, de megvan benne a folytonosság gondolata és reménye.
Nem tudhatom, hogy a széllel és a mozgásiránnyal szemben kimerészkedő honfitársaim most milyen reményekkel indulhatnak a járatlan útra. Mert ebben a veszélyhelyzetben talán még a boltig vezető néhány lépés is váratlan kockázatokat és felfedezéseket rejthet. Hogy aztán lesznek-e a kint rekedt vendégmunkások számára újabb karanténhelyek, amikor jönnének vissza – pár ezer eurónyi reménnyel a zsebükben –, azt nem tudom… Hogy érnek haza? Lesz-e hová? Lesz-e ki? És mi történik a következő transzporttal az önkéntes munkatáborban? Ők is ugyanúgy? S mi van akkor, ha nincs visszatérés?
Európa bágyadt fénye még eurós bankjegyekkel világít és zsákutcát mutat. A hely és a munka azonban itt van. A legközelebbi birtokocskán, az életszeren, ahol még most is merünk jövőt álmodni. Melegedni készülünk. Holnap. Holnapután. Hétköznapokat, ünnepeket, közeljövőt szeretnénk magunknak. Idehaza.
Simó Márton
